A püspökök, a koronavírus és a szenteltvíz

A szenteltvíz képes fertőzni? – teszik fel a kérdést a katolikus hívek, és csodálkozva a kiszárított szenteltvíztartókon kérdezik azt is, hogy akkor egyáltalán mire jó a szenteltvíz? Hisz eddig úgy tudták, hogy még az ördög is fél a tőle, nemhogy a koronavírus! A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia(MKPK) koronavírussal kapcsolatos rendelkezései nem egészen érthetőek, hiszen régen pont a szent dolgokhoz, az Istenhez menekültek az emberek a járványok idején. Most pedig éppen Krisztusnak a szentáldozáskor magunkhoz vett Teste fertőzné meg az embereket egy súlyos betegséggel? Nem éppen Krisztus a gyógyulás forrása? Hisznek még a püspökök? – hangzanak a hívek kérdései.

A kérdések sokkal többről szólnak, mint elsőre gondolnánk! A templomunkba kulccsal szoktam bemenni. Egy nagy kulcscsomót használok, amelyen minden kulcsom rajta van. A templomé is, de a kiskapuéi is, amelyen keresztül a szemetet viszem ki a konténerbe. Sőt, a múltkor az összekoszolódott biciklimet takarítottam, és utána mivel nem volt hol megmosnom, a piszkos kezemmel megfogtam a kulcscsomómat, és kinyitottam a mosdó felé vezető ajtót. És ki tudja hányszor használtam még azt a kulcscsomót, amelyen a templom és a sekrestye kulcsa is rajta van. Mindig megmosom azonban a kezemet a szentmise előtt a sekrestyében! Nem a koronavírus miatt, nem is az MKPK rendelkezései miatt, hanem az Isten és a hívek iránti tiszteletből. A szentmisén a Legszentebbet érintem kezemmel! Nem szolgálhatok piszkos kézzel, amelyet az ártatlannak vélt kulcsok piszkítottak be. Szóval, nem a koronavírus miatt mosom meg a kezem!

Híveinknek sokkal nehezebb dolguk van. Négy darab ajtó nyolc kilincsét kell megfogniuk, ha be akarnak jutni a templomba. Az első ajtó mindkét kilincsét néha hajléktalanok is megfogják, és lehet, hogy a másodikét is. A harmadik és negyedik ajtóét pedig több száz ember, akik ki tudja éppen mikor tüsszentettek vagy köhögtek a kezüket a szájuk elé tartva. Elárulom, fogalmam sincs, volt-e valaha is tisztítva bármelyik kilincs. Az viszont biztos, hogy híveink általában busszal, villamossal vagy személygépkocsival érkeznek, amiken rengetek dolgot megfognak, de utána kezet nem mosnak, hiszen nincs is hol. Piszkos a kezük! A kézfogás elkerülése nem oldja meg tehát ezt a helyzetet. Esetleg a szenteltvíztartókban lévő szenteltvíz segíthet rajtuk egy picit?

Most viszont az MKPK rendelkezései a szenteltvíztartók kiürítését, és azok használatának mellőzését kérték. Itt pedig vissza is térnék legelső kérdésemhez: A szenteltvíz képes fertőzni? Nem! Én hiszek a szenteltvíz erejében! A keresztségemre emlékeztet. Amikor csak belemártom a szenteltvízbe a kezemet és keresztet vetek magamra, hittel megvallom, hogy Krisztus megváltásának ereje a keresztségemkor a Sátán hatalmát megtörte fölöttem, és az áteredő bűnt eltörölte az életemben. Hittel vallom, hogy lelki és testi gyógyulásom Krisztustól származik! Mégis engedelmeskedem az MKPK rendelkezésének, mert bár a szenteltvíz nem veszélyes, sőt üdvös dolog használni, de mivel sok ember érinti a szenteltvíztartót és környékét, amelyet a szenteltvíz esetleg nem érintett, onnan elkapható a fertőzés. Én azonban mindenkit biztatok, hogy még ha a közösen használt szenteltvíztartó ki is ürült a templomban, vigyen csak haza szenteltvizet, és otthon használva azt, kérje Isten segítségét és védelmét saját maga és családja számára.

Az áldoztatással kapcsolatban hozott rendelkezéssel viszont nem látom biztosítva a fertőzés elkerülését. Az MKPK a nyelvre áldoztatás elhagyását és a kézbe áldoztatás általánossá tételét rendelte el, aki azonban megfogta a templomajtó kilincsét, amelyet előtte már oly sokan, kézbe áldozva önmagát fertőzi meg. A nyelvre áldozáskor bár előfordulhat, hogy véletlenül hozzáér az áldoztató keze az áldozó nyelvéhez, ez csak elvétve és főként a tapasztalatlan áldoztatóknál történik meg. Krisztus Teste és Vére nem fertőz tehát, esetleg azok a testrészek és testnedvek, amelyekkel érintkezünk az Eucharisztia vétele közben. Akárhogy is, de a szentáldozásról ne mondjunk le! Vegyük magunkhoz - ideiglenesen - akár kézzel is gyógyulásunk Forrását! Itt is feltétlen engedelmességgel fogadom az MKPK rendelkezését, de nem akarok úgy élni, mint akik „nem hívják segítségül Istent, és ott remegnek és félnek, ahol félni nem kell” (Zsolt 53,5b-6a).

Terror. Ez a mai világ legsúlyosabb problémája. A terror szó rettegést, rémületet jelent. A mai embert a terror tartja fogva, akár a migránsok, akár a vírusok, akár a pokolgépek vagy bármi más által. A lényeg az, hogy félj, rettegj és rémületben élj! Mert akkor már uralmat is vett rajtad az, amitől félsz. Én nem adom meg magamat a terrornak, hanem segítségül hívom az Úr nevét! Hiszek a zsoltáros szavának:

„Aki a Fölségesnek oltalmában lakik,

a Mindenható árnyékában nyugszik,

azt mondja az Úrnak: »Te vagy az én oltalmazóm

és erősségem, Istenem, akiben bizakodom.«

Mert ő megment engem a vadászok tőrétől,

a súlyos veszélytől.

Szárnyával árnyékot borít rád,

és tollai alatt menedékre találsz;

Pajzs és páncél az ő hűsége,

nem kell félned az éjszaka rémeitől,

a nappal repülő nyíltól,

a sötétben látogató járványtól,

a délben pusztító ragálytól (Zsolt 91,1-6).

„Vigyázz a lábadra, amikor az Isten házába mégy! Azért járulj eléje, hogy engedelmes légy; mert sokkal többet ér az engedelmesség a balgák áldozatainál, akik észre sem veszik, ha rosszul végeznek valamit” (Préd 4,17). „Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, és vessétek magatokat alá nekik, hiszen úgy őrködnek ők fölöttetek, mint akik számot fognak adni lelketekért, hadd tegyék ezt örömmel és ne sóhajtva, mert ez nem szolgálna javatokra” (Zsid 13,17). Engedelmeskedjünk tehát a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia koronavírussal kapcsolatos rendelkezéseinek, és higgyük el, hogy Isten szól hozzánk általuk, de ne hagyjuk, hogy a félelem és rettegés úrrá legyen rajtunk, és bármi jöjjön is, valljuk meg együtt, „hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” (Fil 2,11).
Imádkozzunk!

Sztár akarok lenni (2. rész)

Mivel a sztárság komoly dolog (lásd a Sztár akarok lenni c. bejegyzésemet), elhatároztam, végiggondolom, hogy is kell ezt helyesen megélni.

Az első és legfontosabb tudnivaló, hogy Isten szemében mindig is sztár voltam, vagyok és leszek. Olyan ez, mint a szülő-gyermek kapcsolat, melyben a szülő számára (normális esetben) a gyermeke mindig a szeme fénye, a csillaga, akit csak úgy önmagáért szeret. Igen, alapvető fajtája ez a sztárságnak, mert Isten önmagamért szeret, és nem azért, amit teszek. Ráadásul mindig is különleges sztár maradok a számára, nem kell versenyeznem senkivel, hogy felhívjam magamra a figyelmét, mert Ő a mi Atyánk, aki a teljesítményemtől függetlenül, ingyen szeret engem. Az Ő szemében mindnyájan egyediek vagyunk, le sem tudja venni rólunk a sztárcsináló tekintetét, és mégis, bár téged, engem és minden embert ugyanúgy szeret, ennek ellenére úgy teszi ezt, mintha egyetlen gyermeke lennék.

Itt persze érdemes kiemelni a mi különleges testvérünket: Jézus Krisztust. Ahogy a már elhíresült musical címe is utal rá, Ő a Szupersztár, aki egyáltalán nem halványítja el csillogásom, hanem éppen erősíti azt. Ő az, aki mindazt, ami ragyogásomat akadályozza, azaz a bűneimet, elveszi tőlem, így nélküle nem ragyoghatnék ilyen szépen, hiszen Ő a Megváltóm. A sztárok néha túlértékelik magukat, de az a tény, hogy Jézus Krisztus megváltott engem, életét adta értem a kereszten, arra enged következtetnem, hogy nagyon is értékes vagyok, és nyilvánvalóan te is, ugyanis mindnyájunkért tette. Itt is érdemes rávilágítani arra, hogy nem azért váltott meg, mert én valamivel kiérdemeltem ezt, hanem csak úgy, szeretetből. Nagyon megtisztelő egy ilyen tündöklő Szupersztár kicsi sztártestvérének lenni, és vele együtt ragyogni.

Ez rögtön rá is világít a sztárok egyik fontos tulajdonságára, mely nem más, mint az alázat. Az alázat azon alapszik, hogy tudom magamról az igazságot, a valóságban élek, és nem az illúziók világában. Ez azt jelenti, hogy nem gondolok magamról se többet, se kevesebbet a kelleténél. Először is azt kell tudnom, hogy annak köszönhetem fényemet, Aki „az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít” (Jn 1,9). Bizony be kell ismernem, hogy nem tudok mindent, sőt, hogy egyes dolgokat nem tudok hibátlanul megtenni, hogy rászorulok másokra, mert van, amiben ők jobbak, mint én, de van, amiben én tudok nekik segíteni. A lényeg, hogy tudjam, ki vagyok, és ne akarjak csillag helyett felfuvalkodott szupernóvává válni, mert annak egy nagy (szét)durranás lesz a vége. Másrészről viszont egy sztár ne legyen álalázatos, hanem világítson, ha már egyszer ez a feladata, és ne legyen kishitűségi érzése, hogy ő nem tud semmit, ő csak egy pici csillag. Isten nem vár el lehetetlent, szóval annyit kell megtennem, amennyit tudok, a többit a Szupersztár kipótolja.

A Szupersztár, Jézus Krisztus, élete sem volt egyszerű. Mindig rajta csüngtek az emberek, többször a sokaságtól be sem lehetett menni a ház ajtaján, melyben tartózkodott (vö. Mk 2,2-4), máskor annyira szorongatta a tömeg, hogy készenlétbe helyeztek egy bárkát a számára, ha ki kell menekíteni közülük (vö. Mk 3,9-10), előfordult az is, hogy nem volt lehetősége enni sem a tömegtől (vö. Mk 3,20), sőt mikor el akart vonulni végre egy magányos helyre az apostolokkal, azt sem engedték (vö. Mk 6,30-46). Hát, szerencsére itt még nem tartok, nem is biztos, hogy bírnám a népszerűség ezen fokát. Volt viszont egy hely, ahol Jézus Szupersztárból „átváltozott” egyszerű baráttá, mégpedig Márta, Mária és Lázár házában. Jézus a barátjának nevezte Lázárt (vö. Jn 11,11), és így valószínű, hogy annak nővéreit is barátként szerette, éppen azért fordult meg náluk oly sokszor vendégként (vö. Lk 10,38-42). Igaz, hogy nem vagyok még annyira kitéve a tömeg szorongatásának, mint Jézus, de nekem is jól esik hátradőlni a kanapén barátaim otthonában, nyugodtan elfogyasztani velük valami nagyon finom étket, és lassan kortyolgatni egy palack minőségi bort, miközben egyszerűen beszélgetünk. Köztük nem kell sztárkodnom, ők nem csak a médiából ismernek, náluk egyszerűen barát vagyok, és ez oly megnyugtató. Ők is önmagamért szeretnek. Néha azt is elmondják, ha valami nem tetszik neki velem kapcsolatban, de mindez olyan természetes, mert barátként teszik ezt, és én barátként fogadom tőlük. Jó, hogy van ilyen hely a számomra, jó, hogy vannak barátaim.

A barátok mellett, a sztár életének alapvető helyszíne a család, ahol szintén nem a színpadi alakítása miatt szeretik. Én szerzetes vagyok, lemondtam a családi életről, de pont e lemondás által tartozom egy olyan közösséghez, melynek alapítója már rögtön születése után sztár lett. Szent Domonkos ugyanis, akinek ma van az ünnepe, már keresztelésekor, mihelyt kiemelték a víz alól, egy csillagot viselt a homlokán, melyet dajkája vett észre. Ez az oka, hogy amikor őt ábrázolni szokták, legyen az festmény vagy szobor, csillaggal a homlokán láthatjuk. Ő is egy igazi sztár volt, ragyogott a sötét égbolton, és rendjének minden tagját is erre hívta, hogy az igazság ragyogása (veritatis splendor) váljék láthatóvá általuk. Már Szent Pál apostolnál is találunk egy furcsa mondatot: „Mert úgy gondolom, hogy Isten minket, apostolokat az utolsó helyre állított, mint halálra szántakat, mert látványossága lettünk a világnak, az angyaloknak is, s az embereknek is” (1Kor 4,9). A prédikátor testvérek, azaz a domonkosok, mint egy apostoli és igehirdető rend tagjai, arra hivatottak, hogy sztárok legyenek, és valószínűleg én is ezért lettem az. Úgy látszik, a mi esetünkben a sztárság szakmai ártalom. Remélem, sokan akarnak még sztárként élni, és beállnak prédikátor testvérnek!

Sztár akarok lenni

Mostanában többször mondják nekem, hogy sztár vagyok. Mindezt persze mosolyogva fogadom, mert tisztában vagyok a helyzetemmel. Mi tett úgynevezett sztárrá? Egy-két plakát és videó Debrecen közlekedési eszközein, néhány bejegyzés a Facebook-on, pár interjú egyes internetes újságokban, és nyolc-kilenc közszereplés a Szólj Be a Papnak!-kal. Ez tett volna sztárrá? Tény, hogy egy videót a „rolleres Jézusról” (aki én voltam a Campus Fesztiválon:) majd 20000 néztek meg, de ettől még nem érzem magam sztárnak.

Valaki nemrég megkérdezte: „Laci atya, mihez kezdesz a hírnévvel”? Az állítólagos hírnevemmel nem tudok mit kezdeni, de gondolkodóba ejtettek a fenti kijelentések. Egy pillanat alatt „sztár” lehet belőlem, és mindez csak egy dolognak köszönhető: a médiának. Ezrekhez jut el, amit mondok. Ezrek látják, hogy domonkos habitust viselek.

Na jó, mégis vállalom. Sőt, SZTÁR AKAROK LENNI! Nem is olyan rossz ez. Valójában kötelességemnek is tartom, hogy azzá váljak a szó eredeti értelmében. Sztárrá, azaz csillaggá kell válnom, ráadásul olyanná, amelyik ragyog, mert sok a hamiskásan fénylő „csillag” manapság. Hogy honnan ez a kötelességtudat? Szent Pál apostol mondta nekem:

„Tegyetek meg mindent zúgolódás és habozás nélkül, hogy kifogástalanok és tiszták, Isten feddhetetlen fiai legyetek a gonosz és romlott nemzedék között, akik között ragyogtok, mint csillagok a mindenségben”. Filippi levél 2,14-15

Az életszentség nem választható opció, hanem kötelesség! Isten parancsba adta: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok”! (Leviták könyve 19,2). SZENT AKAROK LENNI, ragyognom kell! Isten fényével kell ragyognom a másik ember felé, hogy a sötétség általam is visszaszoruljon, az ezreknek hirdetett Evangélium által! A hírnevet hirdetésre használom tehát!

Mihelyt azonban fakón vagy hamisan csillognék, és nem hitelesen képviselném Istent és az Ő Egyházát, ne nézzetek rám, hanem Őrá, aki engem is újra ragyogóvá tud majd tenni.

Keresztúton

Mel Gibson Passió című filmjében számomra a legmegkapóbb rendezői fogás az, hogy miközben a kínszenvedés eseményeit mutatja be, Jézus életéből vág be jeleneteket, emlékeztetve, hogy a keresztútban a megtestesült Isten életének eseményei mintegy összesűrűsödnek, azaz értelmet és többletjelentést nyerve újra megjelennek.

Jézus Krisztus keresztútját járva azonban mi magunknak is rendezőkké kell válnunk, és saját életünk jeleneteit kell bevágnunk az egyes stációk közé, hogy rendezőből nézővé válva a Szenvedő Emberben meglássuk az életünkben jelenlévő Istent, aki nemcsak tudja és látja életünk eseményeit, hanem velünk együtt és bennünk át is éli azokat. A keresztút járása tehát nem csak egy emlékezés, hanem az isteni és az emberi élet összekapcsolódásának átélése, különösen is a szenvedésben és a halálban. Az átélés pedig tovább vezethet minket a kínszenvedés útján, hisz a rendező és a néző csak esetlegesen éli át azt, ami a színpadon történik, mert a szerepet nem ők játsszák. Így kell színészekké válnunk a keresztútjárás során, hogy olyan egységet éljük meg a Keresztrefeszítettel, melyben megtapasztalhatjuk, hogy az Ő szenvedése és halála az enyém is, és az én szenvedésem és halálom az Ővé is. Mindnyájunknak át kell élnünk az „én vagyok” élményt, miközben járjuk a keresztutat, vagyis az „én vagyok az elítélt”-től az „én vagyok a sírban fekvő halott”-ig megélem egységemet a Messiással. Hitelesen azonban ez csak akkor történhet meg, ha tudom, hogy „nem én voltam”, ha elismerem, hogy a megváltást én nem tudtam volna megtenni, hogy „én nem vagyok” a Megváltó, és nem is válthatom meg magamat. A kulcsszó: a helyettem. Jézus Krisztus vállalta az én sorsomat, és mert „más”, mert „különbözik” tőlem, mert szent. Azt, amit én nem tudtam volna túlélni, és örök halálomat okozta volna, Ő helyettem tette meg. Átélte, nem csak eljátszotta a szerepet, hanem mivel ez egy igaz történet, vele valóságosan megtörtént.

Segítse keresztútjárásunk megtapasztalnunk mind a Megváltónkkal alkotott egységünket, mind a tőle való kifejezhetetlen különbözőségünket, melyek jelen vannak életünk valós történetében, vagy legalábbis jelen kellene lenniük, hogy életünket a passió és a húsvéti események fényében tudjuk megélni, hiszen „abból ismertük meg a szeretetet, hogy ő életét adta értünk, tehát nekünk is életünket kell adnunk testvéreinkért” (1Jn 3,16) a mindennapokban.

Közelebb a mennyhez!

A tavalyihoz hasonlóan idén ismét a lengyel hegyekben jártam hat domonkos testvéremmel együtt. A csúcsok meghódítása egyben a hit útja is lett számomra.

Alulról felfelé, a hegy lábától a csúcsig különleges út vezet. A hódító a valóságosnál kisebbnek képzeli a hegyet, és szemei előtt mindig csak a legközelebbi domb látszik. Mikor már a célbiztos tudatában eléri a magaslatot, csalódva látja, hogy újabb orom magasodik vele szemben. Ezt a tapasztalatot sokszor átéltem az idei évben is. Egyszer azonban az egyik pihenőhelynél egy forró tea után felnyitva a Szentírást, a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetének első verse nézett szembe velem. Gyorsan elolvastam fennhangon: "A hit reményeink szilárd alapja és a nem látott dolgok igazolása", és mivel már indultunk is tovább elkurjantottam magam: "Épp, mint a csúcs! Csak hiheted, hogy létezik, mert mindig eléd áll a következő emelkedő!" Paweł -az egyik testvér- nem értve a kettő közti összefüggést, nagyot nézett csupán, és már ropogott is talpa alatt a hó. Így én is csatlakoztam a hegyi ösvényen menetelő karavánhoz. Belsőm azonban megborzadt az ajkamról fakadt szavak hallatán. Az IGE "véletlenül" nyílt ki annál a versnél, én pedig mérgemben kommentáltam az ÍRÁST. A hegyekben töltött egy hét további részében e mondatok zúgtak füleimben.

A hit elvezethet a csúcsra, a látás csupán az első dombig. Később Paweł is megvallotta, hogy a túra további részében vált világossá számára is az esemény értelme, amikor a hegy egyetlen csúcsa helyett már az ötödiket másztuk meg. A hegytetőn azonban rögtön elfelejtettem az odáig vezető út nehézségeit. Büszkén néztem a horizontot. A hit elérte célját! LÁTTAM!

Harcos

Minden reggel már ébredéskor támadásba lendülök. Első mozdulatom csapással sújt le az ébresztőórára. Szerzetesként állandó harcban élek, melyben nem lehet meghátrálni. Offenzívan kell fellépni az ellenséggel szemben. Világos, hogy nem a vekker ellen küzdök. Sokkal inkább a sötétség erői és a bűn ellen.

A Prédikátor hadosztályba tartozom. E hadosztály speciális támadónak számít. A Király minden nap harcba szólít bennünket, hogy az első sorban állva kiáltásunkkal adjuk tudtára az ellenségnek, hogy már vesztett. Legfőbb fegyverünk a beszéd. Ez nem akármilyen beszéd, hanem Ige-hirdetés. Szánk megnyitásakor éles pengéjű kardok tömege mered az ellenség, a sátán és angyalai felé. Az Ige hirdetése, -Aki maga az a Kard, mely halálos sebet ejtett a Sátánon és minden művén- nem is az ellenségnek szól, és ebben van igazi ereje. Azoknak szól, akiket le akar igázni, akiket már megfélemlített, zsarnokságba vetett, fogságban tart. Bevetésünkkor hozzájuk fordulunk, az ellenségnek éppen háttal. Megszégyenítő harcmodor ez, még csak felé sem nézünk ellenfelünknek. Az ő célpontjainak szól kiáltásunk. Az Igazságot hirdetjük nekik, mely Isten szeretetét mondja el minden ember iránt; a bűn valóságát és legyőzetésének tényét dicsőíti; és a hit által Jézus Krisztusban való új élet szépségét próbálja szavakba foglalni. Ez az Igazság szabaddá tesz (vö Jn 8,32)! Beszédünk és igehirdetésünk nem a bölcsesség meggyőző szavaiból áll, hanem a Lélek és az erő bizonyságából, hogy hitük ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék (vö. 1 Kor 2,4-5). Prédikációnk által foglyokat szabadítunk ki, a félelem helyébe a szív békéje lép, és új életet adunk, melyet Királyunk oszt szét általunk.

Ruházatunk e harchoz illő. Tunikánk fehér színű, mivel a keresztségben lettünk tisztákká. Övünk a lovagrendektől öröklött szögletes övcsattal van ellátva, mivel harcosok vagyunk. Övünkre függesztett rózsafűzérünk Isten nagy tetteire való emlékezésben és a rajtuk való elmélkedésben segít bennünket. Váll-ruhánk, a skapuláré, mint páncél és védő pajzs véd bennünket. Fejünkön lévő csuklyánk a gonosz, tisztátalan és bűnös gondolatoktól oltalmaz. Fekete köpenyünk és csuklyánk az alázatosság jelképe, melynek hiánya a legnagyobb buktató a lelki-szellemi harcban.

Reggelenként álmos fejjel kapkodom magamra a habitust, néha fel sem fogva mibe öltözöm. Harcba indulok, mely tudomásom nélkül is folyik. Lemegyek a káptalanterembe, felnyitom a zsolozsmáskönyvet, és keresztet rajzolva ajkaimra, így szólok: "Nyisd meg Uram ajkamat, hogy dicséretedet hirdesse ajkam!"

Szent-gyónás

Izajás próféta szeráfokat hallott, ahogy így kiáltottak egymásnak: "Szent, szent, szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsősége!" Majd érezte, amint megrendültek a küszöbök alapjai a kiáltó hangjától és látta, hogy Isten háza betelt füsttel. Ekkor így szólt: "Jaj nekem, végem van! Mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom, mégis a Királyt a Seregek Urát látták szemeim!" (vö. Iz 6,3;5)

Hihetetlenül hangzik ez a történet, mikor az ember gyónásra készül. Rettegés a bűn miatt! Nyoma sincs! Nem egyszer - többektől is hallva ezt- úgy érezzük, hogy nincs is olyan nagy bűnünk, amit meg kellene gyónni, csak a szokásos hülyeségeink. Sőt igazából, nem is kellene gyónnom, csak hát itt a gyónás szokásos ideje - kinek kéthetente; kinek évente, húsvétkor -, és menni kéne! Ilyenkor lassan peregnek a percek a gyónásra való felkészülés óráiban, de az ihlet az nem akar megjönni a bűnvallomásra.

Ó! Jöjj háromszor Szent! Jöjj Szentlélek! Csak a Te szent közelségedben láthatom meg mi is a bűn! Szentséged jelenlétében már nem lesz kicsi vagy nagy bűnöm, mert Te nem tűröd egyiket sem! Veled nem összeegyeztethető semmilyen rossz! Igen, kiáltom én is: "Végem van, mert bűn van bennem!" Jöjj Tűz, jöjj Isten Parazsa és égess! Gyújts meg, hogy elégjen minden bűnöm! Szeretlek, és mindent bevallok! Szeretsz, és mindent megbocsátasz!

Istenem, szentségednek objektivitása minden relativizmusommal ellentétes. Boldog vagyok, mikor feloldozol bűneim alól!

Mindenhatatlan

"Hiszek az egy Istenben, Mindenható Atyában"- valljuk meg a hitvallásban. Igen, hiszem, hogy Isten mindenható, és eközben mérhetetlenül tapasztalom: az ember nem az. Nem vagyok képes mindenre. Mégis Szent Pál apostol szavai visszhangoznak a fülemben: "Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad." (Fil 4,13) Én azonban fáradt vagyok. Teljesítményem maximumának elérésével sem, sőt úgy tűnik Isten segítségével sem tudok mindent elvégezni, amit kellene. Kudarcba fullad igyekezetem, és a kísértő suttogását hallom: "Nem bíztál eléggé. Kishitű vagy!" Majd a magaslatra vezetve bizalmam megmutatására szólított: "Ha Isten fia vagy, vesd le magad! Mert írva van: 'Angyalainak parancsolt felőled: a kezükön hordoznak téged, hogy kőbe ne üsd lábadat.' Bízz Istenben, meg tudod csinálni!" A bizalmi hangvételben azonban valami nem cseng tisztán. Ez nem a Pásztor hangja. A statisztikák pedig azt mutatják, hogy akik repülni vágytak laposra kenődve végezték az aszfalton. El kell fogadnom, hogy valamit nem végzek el ma, majd csak holnap. Nincsenek szárnyaim. Teremtmény vagyok: méghozzá nem angyal, hanem ember. Isten majd törődik a mindennel, én meg amit tudok, megteszek itt és most a kegyelem segítségével. Ez nagyon megnyugtató.

Ego sum creatura.

"Jézus ezt mondta neki: 'Az is írva van: Ne kísértsd az Urat, Istenedet!'" (Mt 4,7)

Hegyek

Alföldi gyerek vagyok. Sosem voltam előtte hegyekben hosszabb ideig. Január 24 és 31-e között ez megadatott. Gyalogosan jártuk a lengyel hegyeket egy héten keresztül. Meleg kabát, sál, sapka, kesztyű, harisnyanadrág, bakancs, kamásli, síbotok, hátizsák, benne hálózsák, néhány száraz ruha, zsolozsmáskönyv, termosz, csajka, étel és sok csokoládé. Persze valamelyikünknél térkép is volt. Hatan voltunk. Öten testvérek és egy pap. Napi 4-6 órát meneteltünk egyik menedékháztól a másikig. Hó is volt, ami nem könnyítette meg a helyzetünket. De hát mi ez egy fiatal fiúkból álló brigádnak!

Az ember mikor a hegyeket járja, és a csúcsokról szétnéz, hallani véli Isten hangját: "Mindezt nektek adtam!" És valóban, mintha egy mesébe kerülnénk át, ahol királyok vagyunk, és minden a miénk, de egyszersmind érezhető kicsinységünk is, a nálunknál sokkal nagyobb és hatalmasabb alkotások láttán. A Mindenható Isten hatalmassága előtt megszédülnek még a királyfiak is.

De véget ér az álmodozás, mikor völgybe ér csapatunk. Ismét hegy áll előttünk. A kilátás helyett fárasztó menetelés küzdelme zajlik. A hátizsák egyre nehezebb. Verejtéktenger borítja el a testet, melynek dagálya egész a kabátig emelkedik. Minden vizes. Alázatot tanulunk Hegy tanár úrtól. Egyszer fent, egyszer lent. Az alázat az, amikor tudom hol a helyem, még Isten előtt is. Teremtmény vagyok. Isten azonban szívesen felemel Atyai kezével a csúcsokig. Ismét kilátás!

A szétnézés lehetőségével együtt a menedékház is előttünk terem. Gyorsan betörtetünk. Az ember fárad. Vizes gönceinktől mihamarabb szabadulunk. A száraz ruha élvezetét már csak a kínai zacskós leves tetőzheti. Tésztát összetörni, forró vizet ráönteni, végül pedig mind megenni. A teljesebb élvezet kedvéért májkrémes kenyér is jár a leveshez, a folyadékpótlást pedig forró teával végezzük. Üzemanyaggal feltöltötten kissé elnyújtózunk.

A nap fénypontja: Szentmise. Hol csak mi, hol vendégekkel a házból. A hálaadás órája ez. Azzal vagyok együtt, Aki a hegyeket alkotta, a havat hullatta, az ételt adta és életem értelmét megmutatta. Jézus! A hegyen váltottál meg!

Elhívás

A szerzetességhez elhívás kell. Jézus hív. Kiválaszt. Általában az önkéntes kezdeti lelkesedők nem tudnak mit kezdeni a későbbi akadályokkal. Nincs hova visszanyúlniuk. Ők akartak valamit, ami meghaladta erejüket. Nincs meg a tudat, hogy a kegyelem biztosítva van a számukra, mely által leküzdhetik az akadályokat. Nincs ott a Szó, mely mindig visszhangzik a szívben: "Csak magamnak választottalak!" Aki nem hallotta a Hangot, furcsálja is egyesek kitartását, hűségét. Akik hallották, biztosan tudják, hogy nekik szólt és mindig megismerik a Pásztor hangját. Vannak árulók is. Az ő fülükben is ott zeng a hívás dallama, és az áruláskor tudják, hogy ellene vétenek. Egyesek úgy vélik, hogy hallották a hívást, majd félelemmel megpecsételve szomorúságban élnek, mintha el akarnának tőlük venni valamit, vagy előre el lenne rendelve életük. Ők a hamisság hangját hallották. Sajátjukat vagy az ellenségét.

Ismerek választottakat, láttam már árulást is, és szomorúan szemlélek megtévesztetteket. "Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság" (2 Kor 3, 17). A kényszer ajándéka sohasem őszinte, az árulás bűn. A küzdelmes élet a kegyelem segítségével meghozza gyümölcsét. Küzdeni e földi életben minden hivatás sajátja, a kérdés csak az, hogy a harctéren a helyemen vagyok-e?

Én sokáig hallgattam, de végül hallottam is! Szerzetes vagyok!