Amikor a pap szól be!

Nyugtalanságot érzek a lelkemben. A 2017. november 20-án megtartott Szólj Be a Papnak! rendezvényen a nagy vitát kiváltó lombikprogramról lehetett hallani. A havonta megrendezésre kerülő vitaalkalmakon a kérdezők soraiban sokszor tapasztalható volt a személyi változás, hol a témától, hol az esemény időpontjától vagy helyszínétől függően. Most azonban változás állt be a válaszadók soraiban is! A tanúságot tévő házaspár, Záhonyi Kata és Lajos mellett, Illyés Gabriella Márta TORG ferences rendi nővér, Fr. Dr. Fodor Ákos SFV belgyógyász szakorvos és Dr. Kovács Krisztián református lelkész, a református etika ismerője nézett farkasszemet a kérdezőkkel. Végre nem tőlem kérdeztek, és most végre én is beszólhatok! Márta nővérnek szeretnék beszólni!

Saját tapasztalatomból tudom, hogy nem könnyű gyorsan reagálni a kérdésekre, és nem is jut mindig eszébe az embernek minden pontosan úgy, ahogy kellene, és ami segíthetné őt a válaszadásban. Gyorsan kell reagálni és megfogalmazni egy viszonylag rövid választ. Még tévedések is előfordulhatnak! Nem mindegy viszont, mi a téves az állításunkban! Márta nővér (amint az a Facebook-on közzétett felvétel 53 perc 44 másodpercétől is hallható) a „Mi a különbség egy lombikból fogant, és egy természetes úton fogant gyermek között?” kérdésre válaszolva elmondja, hogy nem szakértője a témának, és nagyon utána kellett néznie a dolgoknak, mindemellett válaszában olyan kijelentéseket tesz, amelyeket érdemes összevetni a Katolikus Egyház hivatalos megnyilatkozásaival.

Márta nővértől hallhattuk, hogy egy ismerőse, akinek a lombikprogram segítségével (mely egyébként csak egy az asszisztált reprodukciós technikák (ART) közül) fogant gyermeke van, nem tartja bűnnek a lombikprogramot, és a nővér idézi dr. Kőrösi Tamás a kisalföld.hu-n 2017. augusztus 28-án megjelent írását (1 óra 40 perc 20 másodperctől az említett videóban), amelyben a doktor úr megemlíti, hogy ő volt bencés diákként, keresztény emberként szólal meg, és írásában hivatkozik a Bibliára, neves papokra és egy ismert, de már elhunyt magyar morálteológusra, Somfai Béla jezsuita szerzetesre, aki szerint:

„Nincs szükség etikai konszenzus kialakulására a testen kívül létrehozott embriók emberi méltóságának elvi kérdésében. Az eljárás ugyanis nem sérti a létrehozott embriók emberi méltóságát, ha

1.: házastársak között történik;

2.: ha hatékonysága megközelíti a természetes folyamatát, azaz nem jár ez emberi élet pusztulásának jelentősebb arányával, mint a természetes folyamat;

3.: nem használnak adományozott ivarsejteket;

4.: a magzatban felfedezett fejlődési rendellenességek esetén kizárják a terhességmegszakítás lehetőségét;

5.: nem hagynak vissza embriókat kísérletezés céljából.”

Márta nővér szavaiból és hivatkozásaiból arra lehetne következtetni, hogy bizonyos esetekben lombikban létrehozni embriókat erkölcsileg megengedett és helyes cselekedet. Mi történik itt? További mondandóm megértéséhez elengedhetetlenül szükséges leszögezni, hogy a szabad elhatározásból végbevitt emberi cselekedetek erkölcsisége függ: a választott tárgytól, a kitűzött céltól vagyis a szándéktól, és a cselekedet körülményeitől. A tettem tárgya alapvetően az, amit megteszek, pl. adakozhatok valamilyen segélyszervezet számára. A cselekvésem célja vagyis a szándék feltárja miért teszem azt, amit teszek, hogy pl. szeretnék segíteni a rászorulókon az adakozásommal. A körülmény pedig, mely az adakozásomat jellemzi, lehet pl. az, hogy nagyon kevesen adakoznak arra a célra, amelyre én adtam, így ez növeli adakozásom értékét. A Katolikus Egyház Katekizmusa a következőt mondja:

1755 „Az erkölcsileg jó cselekedet egyszerre föltételezi a tárgy, a cél és a körülmények jóságát. A rossz cél akkor is megrontja a cselekvést, ha tárgya önmagában jó (például azért imádkozni vagy böjtölni, hogy "lássák az emberek").

A választott tárgy önmagában rosszá teheti az egész cselekedetet. Vannak konkrét cselekvésmódok (például a paráznaság), melyek választása mindig téves, mert választásuk magában foglalja az akarat rendetlenségét, azaz az erkölcsi rosszat.

1756 Tévedés tehát az emberi cselekedetek erkölcsiségét csak a szándék vagy a keretüket képező körülmények (környezet, társadalmi nyomás, kényszer vagy szükséghelyzet) alapján megítélni. Vannak cselekedetek, amelyek önmaguk által és önmagukban, a körülményektől és szándékoktól függetlenül mindig súlyosan rosszak tárgyuk miatt; ilyenek a káromlás és a hamis eskü, az emberölés és a házasságtörés. Soha nem szabad rosszat tenni azért, hogy abból jó származzon”.

Az Egyház kimondja tehát, hogy „vannak cselekedetek, amelyek önmaguk által és önmagukban, a körülményektől és szándékoktól függetlenül mindig súlyosan rosszak tárgyuk miatt”, és ezek közé sorolja a paráznaságot és a házasságtörést is. Mi köze ennek a lombikprogramhoz? Az, hogy ezt az asszisztált reprodukciós technikát ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a férj és a feleség kölcsönös önátadásába, melynek a hitvesi ágyban a helye, bekapcsolódik egy orvos is, harmadikként befeküdvén melléjük, hogy laboratóriumot alakítson ki az ágyból, és ő legyen ennek az „önátadásnak” a főszereplője. Elég abszurd, hogy a legintimebb közelségnek ezt a szentségét ily módon sértsük meg, és erről ki is kell jelentenünk, hogy paráznaság és házasságtörés! Lehet jó a cél, egy új ember születése, de a cselekedet tárgya a rossz, melyet semmilyen szent cél nem szentesíthet! Akármilyen ügyesen is végzik a lombikprogram orvosai a munkájukat, azaz ha az eljárás házastársak között történik, nem adományozott hímivarsejtekkel, csak egyetlen petesejtet termékenyítenek meg, és azt ültetik be, valamint más megtermékenyített petesejteket nem fagyasztanak le és/vagy pusztítanak el, és hagyják megszületni a fejlődési rendellenességgel fejlődő gyermeket is, az akkor sem lesz erkölcsileg jó cselekedet. Az asszisztált reprodukciós technikák erkölcsi megítélésében a Hittani Kongregáció megnyilatkozása konkrét segítséget nyújt:

„Ha a technikai segítség a házastársi aktust megkönnyíti, vagy segítségére van természetes céljai elérésében, akkor morálisan igenelhető. Abban az esetben viszont, ha a technikai beavatkozás a házastársi aktus helyébe kíván lépni, morálisan megengedhetetlen”. (Donum vitae instrukció, II, 6) Amint szétválasztjuk tehát a megtermékenyülést a házastársi aktustól bensőleg rossz (intrinsecus malum), vagyis bűnös cselekedetről beszélünk! Márpedig a lombikprogramban ez történik, és így az mindig bűnösnek minősül!

Ki mondja meg azonban, hogy mi jó, és mi rossz? Az imént idézett dokumentum vajon hiteles és biztos eligazítást ad? A kérdés kényes, mivel épp egy apácának „szólok be”, aki mégsem egyszerűen az utca kereszténye, ráadásul neves emberekre hivatkozik, egy lombikprogramban részt vevő keresztény orvosra és a bioetika ismert magyar képviselőjére a jezsuita rendből. Nem bízhatunk meg hármójukban? Hisz pont arról van szó, hogy ők az egyházat képviselik, nem? Mit tegyen egy bizalommal hozzájuk forduló „laikus”, ha ők, a „szakértők” valamit mondanak, akkor az csak úgy van, nem?! Bizony, bármennyire furcsán is hangzik, sajnos nem feltétlenül egyezik az Egyház és az „Egyház nevében” megszólaló személy véleménye, persze a kettő teljes összhangja a normális eset. Hányszor hallottam már, hogy egy másik atya épp az ellenkezőjét állította mindannak, amit én mondtam egy hívőmnek, és mégis kiderült, hogy van objektív igazság, amelyhez igazodni a lehető legértelmesebb viselkedés a részünkről!

Isten maga az igazság! Ha Ő szól, igazat mond! De hogyan hallhatjuk meg az Ő szavát, olyan kérdésekben, melyek a mai korban merültek föl először? A válasz egészen logikus. Isten teremtette ugyanis ezt a világot, és jelen van a teremtett valóságban, mely ugyan nem része az Istennek (panenteizmus), és nem is azonos Vele (panteizmus). Ő nem csak oka a teremtésnek, de célja is, és minden ok-okozati összefüggés, melyet felfedezünk a minket körülvevő világban, egy Istentől származó logikára irányítja a figyelmünket. Az egész teremtett világban létezik egy belső logika, mely szerint működik minden, és ezeket a dolgok természetéből fakadó törvényeket hívjuk erkölcsi természettörvényeknek, melyek a teremtő Isten szükségszerű akaratát tárják elénk. Ennek a törvénynek az alapját az ember értelmes természete képezi, mely az erkölcsi rendet teremtő Isten képmása bennünk, és így erkölcsi értelemben kötelez bennünket. Egyszerűen mondva: ami a józan ésszel ellentétes, az erkölcstelen. A beszéd például arra való, hogy kimondjuk gondolatainkat (ez a belső logikája), mihelyt azonban a kiejtett szavak nem felelnek meg a gondolataimnak, hazudok (azaz a józan ésszel ellentétes dolgot művelek). A „lényegénél fogva rossz” (intrinsecus malum) cselekedet, tehát a tett belső logikájából következik. Erre az igazságra épül a Tízparancsolat utolsó hét törvénye is.

Isten bár jelen van a teremtett világban, és belső logikájának is Ő az alapja, mégis ki kell mondanunk, hogy Ő maga természetfölötti valóság, és ebből az következik, hogy vele a hit útján léphetünk kapcsolatba. A hit válasz Isten különleges megszólalására, azaz a kinyilatkoztatásra, amely Jézus Krisztusban érte el a maga teljességét, vagyis Isten általa mindent elmondott nekünk önmagáról, ami üdvösségünk eléréséhez szükséges. Jézus apostolaira bízta saját küldetésének folytatását mondván: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el” (Lk 10,16). A tizenkettő és utódaik közössége az Egyházban a hierarchia (a „hier-archy” szent rendet jelent) csúcsán helyezkedik el, mely az oldás és kötés hatalmában nyilvánul meg (vö. Mt 18,18), amit Péter egymagában is gyakorolhat (vö. Mt 16,19). Ez a hatalom alapvetően a közösségbe való felvételt vagy az abból való eltávolítást jelenti, és a mindenkori pápa és a vele teljes egységben lévő püspökök gyakorolják ezt, mint a hitbeli és erkölcsi tanítás őrzői, és őket nevezzük Tanítóhivatalnak. A Szentlélek biztosítja e hatalom folytonosságát, így a látható Egyház a Szentírásra és a Szenthagyományra támaszkodva ad választ azokra a kérdésekre, melyek csupán a mai korban fogalmazódtak meg.

A Tanítóhivatal sokféleképpen megnyilatkozhat, de legáltalánosabban ennek rendes módját választja, amely egyetemes, ha az egész egyházat érinti. Ez a nyilatkozat lehet tévedhetetlen vagy hiteles. A hiteles tanítás nem tévedhetetlen, de hivatalosan hirdetett tanítás, mely vallásos engedelmességet (obsequium religiosum) követel meg a hívőktől. Tévedhetetlennek azt a tanítást mondjuk, melyet a pápa a vele teljes közösségben lévő püspökökkel együtt hit és erkölcs dolgában fogalmaz meg, ez kötelező érvényű az Egyház minden tagjára nézve. A különféle bioetikai kérdésekről az egyház számos helyen és dokumentumban nyilatkozott már, aki viszont kiskapukat keres a Tanítóhivatal megnyilatkozásai között „biztosan meg fogja találni”, hogy megmagyarázza saját álláspontja „helyességét”. A kérdés azonban sokkal merészebb a lombikprogram esetében: Megengedhető-e bizonyos esetekben a bűn? A bűn? Az a bűn, amely szétválasztja egy új ember világra jöttét (megfoganását, azaz teremtését) szüleinek a házastársi aktusban megtörténő kölcsönös önátadásától (a Teremtővel való együttműködésüktől) soha sem engedhető meg! Nem, nem, soha! Nincs kivétel! A „lényegénél fogva rossz” (intrinsecus malum) cselekedetek esetében soha sincs kivétel, és ebben soha sem fog változni, és nem is változhat meg az Egyház tanítása, amely "csupán" védi a természetes ésszel felismerhető igazságot.

A bűn tényén az sem változtat, hogy milyen szép érzések kísérik a bűn elkövetését. Tegyük fel például, hogy egy fiatalkorú (18 év alatti) szerelmespár, akik nem részesültek a házasság szentségében, óriási érzelmekkel szeretik egymást, és szexuális kapcsolatot létesítenek egymással, amelynek következménye egy gyermek megfoganása. Bűn? Igen, az, mint minden házasságon kívüli szex. A gyerek bűnös? Nem. De lehet, hogy elgondolkodik majd, hogy miért is él az anyja egy másik férfival, mert a biológiai apja a nagy ijedelemtől, amikor megtudta a hírt, egyszerre hagyott ott anyát és gyereket. De még ha el is veszi feleségül, ettől a gyermek házasságon kívül fogant, paráznaság bűnében. Persze a példa egy mai, a szexuális erkölcsök területén érzéketlen lelkiismerettel bíró embert már nem győz meg, de ettől a rosszat még, rossznak kell neveznünk.

Higgyük már el végre, hogy Isten nem akar nekünk rosszat, amikor a bűn elkerülésére hív! Az Egyház sem csupán a saját véleményét képviseli, hanem Istenét, és a kettő egyet képez. Az Egyház véleménye viszont nem egy keresztény orvos, szerzetesnővér, szerzetestestvér, pap, vagy akár püspök bármelyik megnyilatkozása, csak akkor beszélnek ők az Egyház nevében, ha annak tanításával teljesen egyezik a véleményük. Bármely más esetben kiállhatnak az Egyház nevében, de mégsem az Egyházat fogják képviselni. Mindezek ellenére, Kedves Olvasóm, bízz meg az Egyház nevében megszólaló emberekben. Még akkor is, ha tudtodon kívül nem az Egyház álláspontját képviselik. Isten őket fogja számon kérni bűnükért, de ha megtudod az igazságot, akkor már Te is felelős vagy a döntésedért! Néha azonban Te magad is utánanézhetsz a dolgoknak. Ha már valamibe belefogsz, akkor okosan csináld, nehogy hasonlíts a buta emberhez, „aki házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak. Az összedőlt és romhalmazzá vált” (Mt 7,26-27). Első dolgod lehetne például a www.termekenyvagy.hu oldal meglátogatása, ahol az Egyház tanításának megfelelő segítséget kaphatsz, ha a gyermektelenség problémájával küzdesz! Emlékezz, Isten jót akar neked!

Szabadon szeretni

Elbűvölve hallgatom a Margaret Island Engedd, hogy szabad legyek című számát, igaz, hogy a nagy előd, Bródy János szerzeménye mind a zene, mind a szöveg, de épp a fiatal együttes újszerű előadásmódja porolja le, hozza elő a régi kincseskamrából és tárja elénk a még ma is aktuális mondanivalóval bíró értékes dalt, mely 1989. július 23-án jelent meg a Hang nélkül című albumon.

Miről is szól ez a „nóta”? Egy olyan igazságról dalol, mely rengetegszer napvilágra akar jutni, pont az olyan beszélgetésekben, ahol a „Miért engedte meg Isten?” kérdés is felhangzik. Látszólag mintha teljesen eltértem volna a témától, pedig ritkán gondolunk a szabadság és a szeretet között fennálló egyértelmű összefüggésre, mely önkéntelenül is magával vonja azt, hogy megjelenhet az életünkben az is, amit Isten nem akar, de megenged. Itt rögtön az említett dal refrénjének szavaira érdemes felfigyelni:

Mert szeretni csak úgy lehet,

És remélem, elhiszed,

Ha kikényszeríted a vallomást,

Abban nem lesz köszönet.

Mert szeretni csak úgy lehet,

Ha szabadon szerethetek,

És hidd el, neked is jobb lesz úgy,

Hát engedd, engedd, engedd, hogy szabad legyek!

Amikor a szeretet kényszerből fakad, nem szeretet többé. A szeretet csak szabad döntés eredménye lehet. Ha én akarom, szerethetek! Isten csodálatos elgondolással szabad akarattal ajándékozott meg bennünket pont azért, hogy szabadon szerethessük Őt és egymást. A „Miért engedte meg Isten?” kérdéssel általában arra szoktunk rákérdezni, hogy miért engedte meg Isten, hogy a rossz, a bűn megjelenhessen a világunkban. A szeretetre való képességünkkel együtt jár annak a lehetősége is, hogy nemet mondunk a Teremtőnk által elgondolt szeretettervre. Isten a szabadság odaajándékozásának elmulasztásával elkerülhette volna annak a lehetőségét, hogy megjelenjen a bűn és a rossz a világban, de ezzel nem adott volna helyet a szeretetnek sem, mely szabad döntésből fakad. Ha nem lenne esélyem szeretni, nem is követhetnék el bűnt, és így nem is vonhatnának felelősségre, hiszen az egész emberi élet csak egy bábszínházhoz hasonlítana, melyben Isten irányít mindent a saját maga szórakoztatására. Szerencsénkre ez nem így van, de ezzel együtt a felelősségünknek is tudatában kell lennünk. Isten nem akarja a rosszat és a bűnt, de megengedi, hogy megtegyük, hisz szabadnak, szeretni képes embereknek teremtett minket, vagy a dalszöveg szavaival élve, nem vagyunk a birtokai, hanem a társai, és pont a szabadságunk teszi lehetővé, hogy higgyünk Neki, tiszta szívvel becsüljük Őt, és bízzunk meg Benne.

Itt talán érdemes felhívni a figyelmet szabadságunk korlátozott voltára. Szeretni valóban csak úgy lehet, ha szabadon szerethetünk, de sokszor a szabadságunkat arra, használjuk, hogy bármit megtehessünk, még azt is, ami nem jó. Ha a szabadságot úgy értelmezem, hogy csak akkor vagyok szabad, amikor bármit megtehetek, akkor egy óriási csapdába kerülök, mert a szabadságomat elszakítottam a jótól. Szerencsére mi emberek nem tudunk, olyan dolog mellett dönteni, amiben nem látunk valami jót, hasznosat a számunkra, és így bármit teszünk is, azért tesszük, hogy nekünk jó legyen. Ebből az következik, hogyha rosszul használom fel a szabadságomat, helytelenül döntök és bűnt követek el, akkor is a bűnös cselekedetben meglévő (kicsi) jó miatt teszem ezt. A bűnben azonban bár ott a jó, de sokkal több a jónak a hiánya, mely egy hasonlattal élve olyan, mint amikor valaki egy 99%-ig megrohadt almát kezd el enni, azért az 1%-ért, amely ehető, és mégis „jóízűen” elfogyasztja az egészet. Nem abszurd ez? Valószínűleg eggyetértük abban, hogy az. Ritkán szoktunk rohadt almába harapni, ha látjuk, hogy olyan. Sokkal inkább az a jellemző, hogy beleharapunk, és akkor jövünk rá, mi is került a szánkba. Érdemes tehát egészséges almát enni, mert az valóban a javamat szolgálja. Ki mondja meg azonban, hogy melyik alma egészséges, honnan ismerem fel? Egy jó kertész biztosan tudja, és valószínű, hogy nem is véletlen, hogy Jézust is egy kertésszel keverték össze egyszer (vö. Jn 20,15).

Isten tudja, hogy mi a jó nekünk, Ő nem olyan, mint a fekete angyalok, akik csak látszólag szép dolgokat akarnak ránk sózni. Isten azzal, hogy megmondja nekünk mi a jó, és mi a rossz, mi az, amit tegyünk, és mi az, amit ne, nem korlátozni akarja a szabadságunkat, hanem kiteljesíteni azt. Csak szabadon szerethetek tehát, de ez nem jelenti azt, hogy a szabadságomból következően mindaz, amire lehetőségem van, a szeretet teljességére vezet, és a helyes szeretetet fejezi ki. Akkor leszek igazán szabad, és akkor szeretek majd szabadon, ha az igazán és objektíven jót teszem. Megtehetem tehát a rosszat is, de ez nem a szabadságom kifejezője, hanem a rabságomé, mert mindaz, ami elszakít vagy eltávolít Istentől és a másik embertől, az önzés börtönébe való önkéntes bezárkózással végződik. Isten az ő Fia, Jézus Krisztus által az Egyháznak elmondta azt, hogyan kell úgy élni, hogy az életem valóban kiteljesedjen, éppen ezért szabadságom és szeretetem helyes megélésében a legjobb tanácsadó számomra az Egyház. Szeretni tehát csak úgy lehet, ha szabadon szerethetek, de ez a szabadság csak a jó megtételében nyeri el értelmét, mely jót nem én határozom meg, hanem az Isten mondja el nekem Egyházán keresztül, hogy az Isten szerinti jót kívánva és téve a másiknak, igazán szabadon szeressem őt!

Hohó, szerkesztő Úr.....

Megjelent egy cikkem a Tanítvány nevű folyóirat 2013. évi első számában. Mikor én is kézhez kaptam, és belelapoztam, hogy megnézzem saját írásomat, döbbenten vetem észre, hogy az összes lábjegyzet hiányzik. Eltűntek mind, egytől-egyig. Nincs.
Meg kell jegyezzem, nem kevés idézetet tartalmaz "Az érzelmek, a bűn és Szent Tamás" címet viselő szöveg. Mivel megjelent a "hiány", ez valami rossznak a jele. A jó mindig teljesség. Sajtóhibáról lehet szó, de mivel nyomtatásban megjelent tévesztésről van szó, felkérem a szerkesztő Urat, hogy legyen szíves írásban korrigálni. Nem írtam selejtet! Nem vagyok hajlandó plágiumgyanúba keveredni, nem lopok, és ahogy rendem jelszava az Igazság, én is szerinte  törekszem élni. Erdő Péter bíboros úrtól pedig külön is elnézést kérek, mivel tudtommal ő az elsők között kapta kézhez a folyóirat szóban forgó számát.
"Az igazság szabaddá tesz titeket". (Jn 8,32)

A prédikátornő

Szent Domonkos a Prédikátorok Rendjét megalapítva nem is gondolhatott arra, hogy nőket is prédikálni küldjön. A kor szellemiségének megfelelően az Egyház sem bízott meg nőket komolyabb feladatokkal, amilyen a prédikáció is volt, melyet egyébként csak a püspökök gyakorolhattak teljes szabadsággal. Így cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy amikor Szent Domonkos Diego püspökkel a dél-franciaországi katar és albigens eretnek mozgalmak első megtérői között „prédikátornők”-kel találkozott, ezek katolizálása után, nem prédikálni küldte őket, hanem kolostort alapított számukra, ahol imádsággal és kétkezi munkával szolgálták a misszió ügyét. Így jött létre az első „domonkos rendi” női kolostor.

Domonkos műve tovább épült. A vele lévő testvérek kis létszámú közössége 1216-ban pápai elismerést nyert, majd 1217-ben a prédikálásra való felhatalmazást is megkapta. A különös az volt ebben, hogy olyan szerzetesrend jött létre, amely a prédikáció területén olyan jogokkal rendelkezett, mint a püspökök. Bárhol és bármikor prédikálhattak, mert a pápa hivatalos engedélyével tehették ezt.

A Prédikátorok Rendjében évszázadokon át nővéreink „csak” imádkozhattak az evangélium terjedéséért a klauzúra „fogsága” miatt. Később a rend mellett megjelentek olyan nővérek, akik Szent Domonkos apostoli lelkületével az emberek között akarták elhinteni az Evangélium magvait, főképp iskolák megnyitásával. Mivel nem Szent Domonkos alapította őket, a rend csak olyan formán tudta keblére ölelni közösségeiket, hogy a domonkos családba kapcsolta ezeket. Nem akarta megreformálni a Prédikátorok Rendjét, úgy hogy teljesen új arca szülessen. Ezen új női közösségek azonban csak az iskola keretein belül cselekedhettek.

A világ azonban nagyot lépett előre. A nők egyre inkább kiléptek a színfalak mögül, és nem hallgattak többé. Legélesebben a XX. században hallatták hangjukat, és a női egyenjogúságért harcoltak. Így a II. Vatikáni zsinat is "észbekapott", és úttörően nyilatkozott: „Mivel pedig napjainkban egyre fokozódik a nők tevékeny jelenléte a társadalom életében: igen fontos, hogy egyre nagyobb szerep jusson nekik az Egyház apostolkodásának különféle területein is.” (II. Vatikáni zsinat, Apostolicam actuositatem kezdetű dekrétum a világiak apostolkodásáról, 9.)

Szent Domonkos valószínűleg figyelembe vette volna a zsinat ezen felszólítását. Nem tudhatjuk -és kár is lenne könnyelmű feltételezésekbe bocsátkozni- megalapítana-e egy női prédikátor ágat, ha ma élne. Nincs is szükség új ág létrehozására a Rendben, az úgy jó, ahogy van. Tény azonban, hogy ami már kibontakozott Domonkos műve mellett, a női apostoli nővérek közössége, nagyobb teret kaphatna a prédikálás művében. Testvérek és nővérek közös munkája kell, hogy legyen az evangélium hirdetése. A nővérek nem a sekrestyébe valók, Szót kell kapniuk! Komoly teológiai képzés után miért ne hirdethetnék fennhangon Jézus Krisztus nevét?

Írásom nem feminista vadhajtás, nem is kívánom az egyház liturgiájában a szószékre állítani a nőket, sőt női papságot (vagy püspökséget) sem szeretnék. Ezeknek kifejezetten ellene vagyok. Egyszerűen szeretnék prédikálni a nővéreimmel, ahol csak megtehetem!

Jöjjetek Nővéreim, ne hallgassunk! Prédikátornők vagytok!

Az Ige születése

Karinthy Frigyes Az ige így született... című -alább olvasható- verse az egyik kedvencem a költemények között. Visszaad valamit abból, amit a prédikátor él át, mikor beszélni kezd. Megnyitná ajkait, de érzi azt AKI VAN, és remegő szája némán bezárul a Fenség jelenléte előtt. Zárt kapukká duzzadnak beszélőszervei, melyeknek meg kéne nyílniuk a Dicsőség Királyának jövetelére. Ó, igen, itt VAN! Róla kell szólnia, Aki minden szónál előbb létezett, Aki a beszéd előtt már elhangzott, Aki a kimondott szavakon túl mindörökre hallatja hangját, Aki maga a beszélő csend és hangtalan beszéd. Feszültség lesz úrrá szíve és szája között. Szívében jól tudja, mit kell mondania, de szájával nem képes eldadogni sem. Valaki mindennél többről van szó, mindent túlhaladó Valóságról. Nézik őt. Várják a SZÓt, az IGEhirdetést. Ő nem tudja, vajon a hívek is tapasztalják-e a Jelenlétet. Kötelessége van, melyet alkalmas és alkalmatlan időben is teljesítenie kell: "Hirdesd az IGÉt!" Végül összeroppan a kegyelem súlya alatt, könnyekbe tör ki és sírásra görbülő szájának zárai lepattannak, majd így szól: "Jézus Krisztus megszületett!" A hallgatóság mindent megértett. A prédikátor teljesítette szolgálatát. IGE szültett.

Az ige így született...

Testvéreim, farkasok, gyönyörű leopárd
Foltos hiéna, bátyám és rokonaim mind
Páva, cifra kuzin, nagynéném, zöld papagáj
Otromba, bölcs elefánt, mókás maki, bánatos marabu
Elbujtam itt a bokorban, hagyjatok egy kicsikét
A Bozót Törvényét jól ismerem én
Kutyával ugatok, üvöltök a sakállal
De ez most nem szemeteknek szól
Mindenre könyörgök!
Friss koncot hagytam a tisztáson, rágjátok le sietve
(Mindjárt jövök én is) csak ezt a pár jelet itt
Hadd karmolom csorbult körmömmel a barlang sziklafalába
Hogy visszataláljon százezer év múlva eltévedt utódom
Magamban hadd makogok, hadd hallja fülem csak
A hangot, a hangot, a tompa zörejt, mit a Lélek
Szorít ki, belülről, kifeléfordult zabáló bestiaszámon
Valami van itt, mit a Bozót hiába figyelne
Amire felelni szárcsa hiába vijjog,
Hiába rikkant a rigó, béka hiába kuruttyol
Valami van itt, valamit szimatolok
Amivel együtt ketten vagyunk csak égi vizen
Vizi mezőkön -
Önmagam és én - én és ő - apja nem én
Vagyok - s ő mégse apám
Van valami, más, mint ez a Törvény,
Van Valaki, kit nőstény nem szült, hím sose nemzett
Nem anyaméhből származik, itt születik most
Makogó két vastag cserepes ajkam
Kínjában széttárt nyílása közül
Buggyanó könnyek magzatvize mellől,
Ahogy előrebukó torokkal
Hörgöm el az új jeladást: is-ten...
Is-ten... is-te-nem könyörülj!

A Szent

Egy találkozón történt. Az egyik előadót megszólalása előtt így mutatták be: „A szent”. Mikor elkezdte beszédét tiltakozott: „Attól, hogy valaki életszentségről beszél, másokat meghív életszentségre, attól ő még nem szent! Majd a Jóisten eldönti. Odafönt! Addig, pedig hajrá mindenkinek! Hogy, hogy sikerül kinek-kinek az életszentségre szóló meghívást komolyan venni, odaát megbeszéljük.” Igaza volt.

Sokszor megismétlődött ez az egyház történelme folyamán, és napjainkban is probléma. Már Keresztelő Szent János is így szól, mikor látja Jézust: „„Íme, az Isten Báránya.” A két tanítvány hallotta szavait, és követték Jézust.” (Jn 1,36-37) Majd később. „Ti magatok vagytok a tanúim, hogy azt mondtam: Nem én vagyok a Krisztus, hanem az vagyok, akit őelőtte küldtek. Akié a menyasszony az a vőlegény; a vőlegény barátja pedig, aki ott áll és hallja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának. Ez az örömöm most beteljesedett. Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem.” (Jn 3,28-30) Szent Padre Pio –a 20. századi stigmatizált ferences- számára szintén nem létezett fontosabb, mint rajongóit lehűteni, és Krisztus felé fordítani. Sokan csak miatta mentek San Giovanni Rotondóba, hogy lássák a stigmatizált papot, de sokszor igen kemény szavakban vagy tettekben részesültek.

A szentmise Gloria-ja így fejeződik be: „Mert egyedül te vagy a Szent, te vagy az Úr, te vagy az egyetlen Fölség, Jézus Krisztus, a Szentlélekkel együtt, az Atyaisten dicsősédében. Ámen.” Egyedül Isten a Szent! A névelő nagyon fontos, mivel kiemeli Őt a többi szent közül, és egyedülállóvá teszi szentségét, amely semmilyen más szentséggel nem hasonlítható össze. Isten Jézus Krisztusban mindnyájunkat meghívott az életszentségre, sokan közülünk akik, befejezték a földi „versenyfutást”, és megkapták a mennyben az igazság koszorúját az igazságos bírótól, már megszentültek Isten közelségében, és ők az egyház szentjei. Közülük különlegesen kiemelkedik Szűz Mária, de vele is a Hatalmas tett nagy dolgokat. Őket Isten szenteli meg és teszi hasonlóvá Fia képmásához, a Szenthez, hogy ők is szentek legyenek. Ezt azért teszi Isten, mert szentségéből fakadóan, ami közel kerül hozzá, az szentté válik. Isten ugyanis nem tűr meg maga mellett semmi bűnt, és ezért megtisztítja szentségével azokat, akiket magához von.

Többször előfordul azonban, hogy egyesek tekintete leragad Keresztelő Jánosoknál és Padre Pioknál, akik pedig ujjukkal a Szentre mutatnak, aki elveszi a világ bűneit. Vannak, akik napjainkban is csak a vőlegény barátjával akarnak találkozni, és nem magával a Vőlegénnyel. Mennek ide és oda, hogy lássák és hallják, amikor beszélnek. De az Életszentség Szerzője felé egy lépést sem tesznek, és Őt magát nem hallgatják. Azonban csak a Szent tehet szentté, és életszentségünk csak a vele való nagyon szoros kapcsolat által jöhet létre. Bár mindannyian meghívottak vagyunk, kevesen akarnak az életszentség útján járni.

Egy alkalommal, amikor Keresztes Szent János, a sarutlan kármelita, együtt volt kármelita testvéreivel a lisszaboni rendi káptalanon, valaki azt mondta nekik, nézzenek meg egy híres stigmatizált apácát. Testvérei kérték, hogy János is menjen velük. De János nem akart. A többiek elmentek, hogy lássák az érdekes jelenséget, János azonban kiment a tengerpartra és olvasta a szentírást. János tudta, hogy nem az érdekességeket kell megnézni, nem a híres emberekkel kell foglalkozni, hanem magával a Legérdekesebbel, és Leghíresebbel, Jézus Krisztussal, aki maga a megtestesült Ige, és jelen van a Szentírásban, a Bibliában. Jánost Isten szentté is tette, társairól azonban nem sokat tudunk. A stignatizált személy pedig, mint később kiderült, hamis stigmákkal rendelkezett.

Mi tehát a feladatunk? Mózes miután bement az Úrhoz, a sátorba, hogy beszéljen Vele, mindig sugárzó arccal jött ki, mert találkozott az Istennel és annak dicsősége ragyogott arcáról. Ezért el is takarta arcát, amikor kijött. (vö. Kiv 34,28-35) Őt átjárta Isten szentsége a találkozáskor, és ez látszott rajta. Az imádságban mindnyájan találkozhatunk a Szenttel, legfőképpen Isten mai sátrában, a templomban, amikor Krisztus áldozatában részt veszünk, és eggyé leszünk vele a szentáldozásban. Isten csak akkor tud megszentelni, ha személyesen hozzá közeledünk, és az Ő szentségét szemléljük! Isten szentsége ragyogásunkon keresztül láthatóvá válik a világ számára! Amit tehát tennünk kell: Imádkozzunk, mert így találkozhatunk a Szent Istennel!

„Szenteld meg őket az igazságban. A te igéd igazság. Ahogy engem a világba küldtél, úgy küldtem őket én is a világba. Értük szentelem magam, hogy meg legyenek szentelve az igazságban.”
(Jn 17,17-19)

Rabok legyünk vagy szabadok?

Rabok legyünk vagy szabadok?-- Jézus Krisztus és a szex --

Nemrég egy vitát figyelhettem meg katolikus keresztények körében a szexualitásról. Elkötelezett keresztényeknek mondták magukat, közösségbe jártak, résztvettek a vasárnapi szentmiséken, imádkoztak, mégis a vitában, alapvető kérdésekben nem értettek egyet a katolikus egyház szexualitásra vonatkozó tanításával, ami mélyen megdöbbentett. A vitában házasok és nem házasok is részt vetek.

Voltak, akik úgy vélték, hogy a házasságon belül egyes esetekben lehet használni óvszert, fogamzásgátló tablettát vagy más védekezési eszközt. Próbáltak érvelni betegségekkel, a nő részéről rendszertelen ciklussal vagy egyszerűen az önuralom hiányával peteérés idején. Papok részéről való engedékenység is előkerült bizonyos esetekben fogamzásgátló-eszközök használatára, csak vigyék néha szentgyónásban az Úr elé. Keresték a kiskapukat, mit lehet, és mit nem. Holott a katolikus egyház tanítása világos: „A házastársi szeretet olyan egyetemességet hoz magával, amelyben a személy minden alkotóeleme helyet kap -- a test és az ösztön igényei, az érzékek és az érzelmek erői, a lélek és az akarat vágyai --, s e szeretet arra a legszemélyesebb egyesülésre irányul, amely a testi egyesülésen túl nem mást, mint egy szívet és egy lelket hoz létre. Igényli azonban e végső, kölcsönös odaadás fölbonthatatlanságát és hűségét, valamint a termékenységre való nyitottságot.” (KEK 1643.). A termékenységre való nyitottság azt is jelenti, hogy semmiféle eszközt, ne használjunk a fogamzás elkerülésére, csak az önmegtartóztatást.

Házasság előtt pedig: „A fiatalokat alkalmas módon és idejekorán, elsősorban éppen a családon belül, föl kell világosítani a házastársi szerelem méltóságáról, feladatáról és megéléséről, hogy a tisztaság szeretetében nevelkedve megfelelő életkorban és erényes jegyesség után köthessenek házasságot.” (KEK 1632.). Ebben az esetben a házasság előtti tisztaság nem a szoba tisztaságát jelenti, ahol nemi életet élünk, hanem, hogy a szobában nem élünk nemi életet!

A vita kapcsán elgondolkoztam, vajon mi a probléma, hiszen vallásos emberekről van szó? Valóban, „csak vallásos emberekről” volt szó, nem pedig Jézus Krisztushoz megtért emberekről! Persze most kérdezed, mit jövök ezzel a nagy szöveggel? Olvasd csak tovább! Életünk állandó függések sorozata. Függünk a levegőtől, mert ha nem lenne, megfulladnánk, az ételektől, mert nélkülük éhen halnánk. Egy alkoholista, és a drogos is függ, mert ha nem ihat, vagy lőheti be magát, rajta máris elvonási tünetek jelentkeznek, így minden áron meg akarja azt szerezni. Esetünkben a sextől való függés áll fenn! Házasságban élők nem tudják megállni, ha a nő éppen fogamzóképes, hogy ne szeretkezzenek, és inkább fogamzásgátló eszközökkel küszöbölik ki a gyermek foganását. Nem házasok, pedig úgy gondolják szabad szexuálisan is szeretni a másikat, és képtelenek kibírni, hogy sex nélkül járjanak együtt. Ezen függések, rabságba taszítanak! Isten gyermekeinek a szabadsága, is függés! Totális függés az Atyaistentől! Nincs szabadabb ember, mint egy kicsiny gyermek, aki csak édesanyjától függ! Őt nem érdekli mások véleménye édesanyja nevelési elveiről, hogy jól vagy rosszul teszi-e, egyszerűen ráhagyatkozik, mert biztos benne, hogy szereti őt. A mi édesanyánk az Anyaszentegyház, mely által Isten vezet bennünket. De vajon megtértem-e? Vajon leginkább Istentől függök? Jézus Krisztus Úr az életemben? Vagy több úr is van a szívemben, akik rabságban tartanak, és függök tőlük? A megtérés az egyetlen Úrnak való meghódolás, és a bálvány urak összetörése! Jézus nem tart rabságban, Ő olyan Úr, aki felszabadít az igazi szeretetre! Hát, hódoljunk meg előtte, és tegyük Őt Urunkká! Ő az elbukott embert sem taszítja el, csak azt aki a bűnt nem bűnnek tartja. Az Ő uralma az igazság uralma, ahol lehet valaki gyenge, de hazug nem!

Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy „Jézus Krisztus az Úr!” az Atyaisten dicsőségére.
Filippi levél 2,10-11