Üdvözlégy!

Az Igazságot keresed? Talán a blogom segítségedre lehet! Olvass bele!

2018. november 2., péntek

Már halála előtt halott volt, hogy éljen


Az alábbi írás a Barna Máté O.P. atyáért 2018. október 5-én bemutatott gyászmisén elhangzott homília írott és szerkesztett változata

Úgy gondolom, hogy meghalni tudni kell. Ezt nem elszenvedjük, ezt  jobb esetben megtesszük. Mit is jelent ez? Hogy nem passzívak vagyunk ebben. És amikor, amit még sose csináltam, egy testvérem gyászmiséjén kell beszélnem, akkor kénytelen vagyok meglátni az Istennek a kezét ezekben a dolgokban, amelyek történnek. És nem véletlen, valószínűleg nagyon nem véletlen az, hogy az én testvérem október elsején adta át lelkét Teremtőjének. Mert október hónap a rózsafüzér hónapja, amely rendünkben nagyon fontos imádság, és amelyben szüntelen imádkozzuk azt, kérjük Máriát, hogy imádkozzon „érettünk most és halálunk óráján”. És amikor Máté, hiszen a rendünk tagja volt, és minden nap imádkozta ezt, erre kérte Máriát, úgy gondolom, hogy ő ott volt, mert nem tud ellenállni ezeknek a kéréseknek, a mi Édesanyánk ott volt mellette, amikor lehunyta szemét itt a földön örökre.

Mégis azt kell mondanom, hogy Máté nem október elsején halt meg. Ő már sokkal előbb meghalt, és ez sokkal fontosabb. Amit egy szerzetes átél, amit megtapasztal, amikor átadja az életét Krisztusnak, az szintén a halál. És Máté testvérem, hozzám és testvéreimhez hasonlóan, a következő szöveget mondta el, amikor erre itt volt az idő.

„Én, Barna Máté testvér, fogadalmat teszek, és engedelmességet ígérek Istennek, a Boldogságos Szűz Máriának, Szent Domonkosnak és neked Timothy Radcliffe testvér, a Prédikátor Testvérek Rendje általános főnöke és utódai helyett neked, Dóczy Zsigmond testvérnek a Magyar Tartomány általános főnökének Szent Ágoston Regulája és a Prédikátor Testvérek Rendjének Konstitúciói szerint, hogy engedelmes leszek neked és utódaidnak mindhalálig”.

De mielőtt ezek a szavak elhangzottak, lefeküdt a földre, és meghalt. Már új emberként mondta ezeket a szavakat. Engedelmesség halálig. De mondhatom azt is, hogy engedelmesség a halálnak. Mert van, amikor egy erős férfi, egy fiatal ember, meg kell, hogy adja magát, és engedelmes kell, hogy legyen az Istennek, aki azt mondta, hogy most jött el az óra. És amikor a testvérem meghalt, akkor otthagyott valamit. Őt Ferencnek hívták világi életében, és ott a fogadalom előtt elhangzottak a következő szavak is: „A világban Ferenc volt a neved, a rendben Máté testvér leszel”. Ő már itt új nevet kapott, és ez az új név annak a jele, hogy ő már nem ehhez a világhoz tartozott. Persze bűnös volt ugyanúgy, mint mi, megtapasztalta az emberi gyarlóságot ugyanúgy, mint mi, törékeny maradt a teste ugyanúgy, mint nekünk, de már nem ehhez a világhoz tartozott.

Mert, ahogy olvastuk Szent Pál rómaiakhoz írt levelében: „Krisztussal meghaltunk a keresztségben” (vö. Róm 6, 3-9); és a szerzetesi fogadalom ennek a keresztségnek a még mélyebb megélése. Meghal bennünk az is, ami jó, de nem annyira jó, mint az Isten. És a szerzetesség, ennek a halálnak a gyakorlása. Mi már – jobb esetben, és imádkozzatok értünk, hogy tényleg így legyen –, meghaltunk ennek a világnak. És erről szeretnénk tanúságot tenni. Ez az életforma, amelyet Máté testvér is élt, az örök életről tett tanúságot, mert mi már úgy élünk, mint az angyalok, nem házasodunk, és nincs vagyonunk, csak az Isten, és neki engedelmeskedünk mindhalálig. Róla kell, hogy szóljon egy szerzetes élete, és úgy gondolom, hogy Máté élete erről szólt. Mindannak ellenére, hogy bűnös ember volt, de az életét átadta Krisztusnak, és tanúságot tett a feltámadottról, mert ez volt a hivatása. Ekkor a rendünk habitusára is gondolok – és ezt szeretem hangsúlyozni–, hogy a mi rendünknek a ruhája fehér, azért mert mi már szeretnék, hogyha azt a fehér ruhát látnák az emberek, amelyet a mennyben mindenki viselni fog, amelyet a Bárány vérében mosott meg minden keresztény, és amelyet a keresztségkor ti is megkaptatok. De mi kaptunk egy másik ruhát is, egy szerzetesi ruhát, amelyet ugyan még fekete palást takar, de Máté már levetette ezt a palástot. Most már nincs rá szükség. Most már engedelmes volt mindhalálig, engedelmes volt az Istennek, és ezért levethette palástját, levethette a gyász ruháját, a feketét, azért, hogy örökké fehérben lehessen. Ezen az oltár előtti képen is felfelé néz: Istent mutatja, és ez a prédikátor hivatása.

2018. május 8., kedd

Ők is édesanyák? Ők is gyermekek?



Elmúlt anyák napja, és vannak, akiket nem köszöntöttek. Nők, akik oly nagyon megörültek a pozitív terhességi tesztnek, és álmukból még sem lett semmi. Nők, akiket nem tartanak anyának, vagy akik nem is tudják, hogy anyává váltak. Nők, akiknek gyermekük nem látta meg a napvilágot. Édesanyák, akik elvetéltek.
Szörnyű érzés könnyekkel telt szempárokba nézni, amelyek arról beszélnek, hogy nincs köztünk az, aki pedig jelt adott magáról, akit már az ultrahangon is megpillanthattak az akkor még az öröm könnyeitől csillogó szemek. Borzalmas látni az elkeseredett szív fájdalmát, amely alatt egy piciny szív dobogott, de már nem lüktet többé. Lélekfacsaró tapasztalat hallani a csendet, amelyben rutinműtéttel távolítják el édesanyja testéből a kis sejtcsomónak nevezett ember testét, aki sem névvel, sem halotti anyakönyvi kivonattal, sem sírhellyel nem rendelkezik. E csendet pedig követi a hangos zokogás, hiszen aki eddig köztünk volt, senkivé és semmivé vált, és aki világra hozta volna őt, e világ számára nem édesanya. E nő kudarcot vallott önmaga és e világ előtt, mert nem szülte meg a csöppséget, aki idejekorán távozott a földi életből.
Csak évek kérdése pedig, és e meg nem született parányi teremtmény anyák napján ugyanúgy szavalhatta volna édesanyja örömére Weöres Sándor Buba énekét, mint megannyi világra jött társa, és bár senki sem emlegeti e apróság nevét, ő valóban gyermek volt, egy igazi ember. Még ha nem is helyezték karjaira, nem hallhatta sírását, és emlői sem táplálhatták, a nő, akinek méhében megfogant és fejlődött, valóban az ő édesanyja.
Igen, Te, akire úgy tekintenek, mint akinek nem sikerült a gyermekvállalás, Te is édesanya vagy! Igen, Te, aki önmagadról azt gondolod, hogy alkalmatlan vagy egy gyermeknek életet adni, Te is édesanya vagy! Igen, Te, akit az orvosok egy gyermektelen nőnek tartanak, Te is édesanya vagy! Hiszen valóban egy gyermek édesanyjává lettél, még ha az orvos csak egy sejtcsomónak gondolta őt.  Hiszen, méhedben már életet adtál gyermeketeknek, bár nem születhetett meg. Hiszen, amikor petesejted egyesült a hímivarsejttel Isten teremtette gyermeked halhatatlan lelkét, még ha e földön rövid ideig is élhetett. Te már édesanya vagy, mert gyermeked élete nem a születéssel, hanem a fogantatással kezdődött!  És kedves Édesanya, bár életünk hosszát itt e világon nem mi határozzuk meg, gyermeked rövid élete örökké folytatódik a Mennyországban, ahol földi pályafutásodat bevégezve találkozhatsz és örökre együtt lehetsz vele.

2018. április 7., szombat

Papként politikáról



Bajban vagyok, kényelmetlenül érzem magam, sőt már-már szinte „kétségbe vagyok esve”, mert közeledik a 2018-as országgyűlési képviselők megválasztásának a napja. Választás? Sajnos csak rosszat választhatok, és így máris konfliktusba kerülök lelkiismeretemmel, amely így szól: „Tedd a jót, kerüld a rosszat”. Hogy miért e belső feszültség? Keresztényként, katolikusként élek, és ezt nem is tagadom. Vannak olyan értékek, amelyek számomra nagyon fontosak, de úgy gondolom, hogy ezek –bár a katolikus hithez és erkölcshöz is tartoznak– „nem »vallási értékek«, hiszen ezek az etikai követelmények az emberi létben gyökereznek és a természetes erkölcsi törvényhez tartoznak. Aki ezeket védi, nem kell, hogy feltétlenül kiálljon a keresztény hit mellett” [Hittani Kongregáció Katolikusok részvétele és magatartása a politikai életben 5.].
A lelkiismeretemmel azt ismertem fel, hogy nincs olyan párt, amelyik teljes mértékben az általam vallott értékeket képviselné. A feszültség pedig abból adódik, hogy keresztényként felelősnek érzem magam, hogy egy jó vagy jobb világ létrejöttében részt vegyek, de nincs, akikre ezt a munkát rábízhatnám a szavazatommal, anélkül hogy valami rosszat is támogatnék ezzel. Egy kényszerpályán haladó kötöttpályás jármű vezetőjéhez hasonlít a helyzetem, aki egy elágazáshoz érve arról kell, hogy döntsön, hogy több vagy kevesebb emberi életet áldozzon fel vagy mentsen meg. Mindegy merre irányítja a járművet, így is, úgy is, felbecsülhetetlen értéket, emberi életet hagy pusztulni. A felvázolt helyzetben nincs igazán jó döntés, ahogy számomra sincs igazán jó döntés a 2018-as választásokon. Ezt persze mérhetetlenül sajnálom, de ez a helyzet, mert ezt mondja a lelkiismeretem.
Én nem alapíthatok pártot, mivel katolikus szerzetes és pap vagyok, de várok azokra, akikben lesz elég bátorság, hogy a szentségnek ezt a rögös útját járják. Várok olyan bátor emberekre, akik Morus Szent Tamás nyomdokait követik majd, aki a politikai életben helyesen működő, megalkuvást nem ismerő lelkiismeret szentje. Remélem, egyszer teljes nyugodtsággal adhatom le a szavazatomat, mert lesz, akire ily módon szavazhatok.
Sajnos most marad a rossz kényszerű választása, legyen akármennyi jó is mellette. Ha valami abszolút rossz, akkor abszolút rossz. Egyetlen dolgot tehetek, X. Kelemen pápa jelmondatába kapaszkodva: „a jót fokozva, a rosszat csökkentve (bonum auget, manum minuit)” hozom meg döntésemet. Csak ezt tehetem, de ezt megteszem. Ezzel együtt azonban várok egy jobb világot, amelyben megjelenik az engem képviselni képes emberi közösség, olyan emberekkel, akik egyszerűen emberek, és az emberi természeten alapuló erkölcsi törvény szerint akarnak cselekedni és cselekszenek is.
Nekik már most ajánlom Egyházam itt megtalálható írását.