A SZÓ marad - domonkos hivatásom alapja

„A SZÓ elszáll, az írás megmarad”. - hangzik a közmondás, de én mást tapasztaltam. A SZÓrólapok, amikor a Budapest utcáin megforduló emberek kezébe kerültek, szinte mindig csak a következő sarkig kísérték el őket, hogy végül a kukában végezzék. A Műegyetem építőmérnöki karának hallgatója voltam, amikor az embereknek az Evangéliummal történő megSZÓlítása elkezdte átvenni a legfontosabb helyet az életemben. Nevezzük ezt bátran evangelizációnak. A SZÓ, a megtestesült Ige életet megváltoztató hatalmát tapasztaltam meg ezekben az időkben (és még ma is!), amikor a legkülönfélébb helyeken és módokon emberekhez SZÓltam, a szemeikbe nézve, amelyek a hallottak hatására könnyeztek, látva remegő ajkaikat, melyekkel az életük történetét mesélték el nekem idegennek, de a jézusi együttérzés miatt mégis közelinek, és e találkozások olykor hitet és megtéréseket szültek, de biztos vagyok benne, hogy minden esetben életreSZÓló élményként a sírig kísérnek minket. „Eszerint a hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus szava által” (Róm 10,17). Krisztus szavává akartam válni az emberek számára, így amikor Jézus elhívott az ő követésére, tudtam, hogy én csak az Evangéliumot akarom hirdetni, Jézus erre hív. E hivatás megélésének helye azonban rejtve maradt előlem, bár sok szerzetesrendet ismertem, azonban egyik sem foglalkozott kifejezetten az igehirdetéssel, inkább csak mellékesen, az csupán az egyik volt számukra a sokféle feladat közül. Én viszont többre vágytam. Lelkivezetőmnek elmondtam, hogy „nem találom a helyem”, erre ő megemlítette a domonkosokat, akikről nem sok fogalmam volt addig, de visszatérve a kollégiumba rátaláltam a honlapjukra, ahol Szent Domonkos életét és a rend történetét olvasva fedeztem fel, hogy a rendi szabályzatban „a tanulmányról, az imáról, a prédikációról, az aszkézisről és a közösségi életről szóló egyes fejezetek egyetlen célt szolgálnak: jó rendtag és prédikátor kinevelését és képzését, aki az Evangéliumhoz híven él, és a csorbítatlan Evangéliumot hirdeti a maga teljességében”. Ekkor dőlt el, hogy domonkos leszek. Ezt az egyetlen célt, a csorbítatlan Evangélium hirdetését domonkosként meg tudom élni. Nem vagyok szónok, hanem prédikátor testvér, és így még ha szavaim olykor nélkülözik is a retorika jellemzőit, mégis - mivel erővel és Szentlélekkel teljesek (vö. 1 Tessz 1,5) - maradandó gyümölcsöt teremnek, a halhatatlan lelkek üdvösségét szolgálják Krisztus, a mi szavunk által, mert Ő, a SZÓ megmarad.

Amikor katolikusként ki fogok jönni az ökumenikus istentiszteletről

Luther Márton, az első reformátor halálának évfordulóján elgondolkoztam azon, hogy kivel is imádkozom én együtt, amikor évről évre január harmadik hetében az ökumenikus imahéten a keresztények egységéért kulcsolom imára a kezemet. Debrecenben a református, az evangélikus és a baptista templomokat látogathatjuk meg görögkatolikus testvéreimmel, akikkel nem szorulunk rá az egymással megélt ökumenéra, hisz mindketten katolikusok vagyunk. De milyen reformátusról beszélünk? És milyen evangélikusról? Milyen baptistáról? Biztos, hogy mindegyikükkel megélhetem az ökumenizmust? Nem! Nem! És nem! Mindegyikükkel nem!

Te feltetted már a kérdést, hogy mit nevezünk reformátusnak, evangélikusnak vagy baptistának? Én nem tudom pontosan. Van ugyanis egy nagy problémám, ami igazából nem is hit kérdése. Mi katolikusok ezt így mondjuk: gratia supponit naturam, azaz a kegyelem föltételezi a természetet. A természet pedig az emberi természetet jelenti, hiszen kegyelmet csak értelmes lény fogadhat be. A hit kegyelem, de csak az tud hinni, aki az emberi természetet elfogadja olyannak, amilyennek Isten megalkotta. A hit egyes kérdéseiben vannak eltérések a ökumenizmusban résztvevők között, és azért imádkozunk minden évben, hogy ezek a különbségek megszűnjenek, de az emberi természet kérdése nem szabadna, hogy hit kérdése legyen, ez a józan észhez tartozik, és a nem hívőkre is kiterjed. A Biblia (bármelyik egyházét is vesszük elő) egyértelműen fogalmaz: „Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!” (Teremtés könyve 1,27-28). Tehát az ember vagy férfi, vagy nő, nincs más alternatíva, és Isten parancsa szerint szaporodniuk kell. De hogyan? Ezt is megtaláljuk ugyanabban a könyvben: „Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek” (Teremtés könyve 2,24). Tehát csak a férfi és a nő képes a teremtő Istennek segédkezni új élet megjelenésében, azaz a gyermek fogantatásában, ők ketten – a férfi és a nő – alkotnak egy testet a gyermekben.

Mi köze ennek a reformátusokhoz, evangélikusokhoz, baptistákhoz, és a többi keresztény egyházhoz? Nagyon is sok! A házasság kérdésében és így az ember természet meghatározásában nem egységes az álláspont, mivel maga a reformátusság, evangélikusság, és baptistaság, és a kereszténynek nevezettség sem egységes. Én katolikusként az ökumenizmust csak olyan emberekkel tudom megélni, akikkel az emberi természetről ugyanaz az álláspontunk. Ezzel el is érkeztem mondandóm lényegéhez: a házasság egy férfi és egy nő szeretetben megélt életközössége, amely gyermekek születésének ad helyet. Igen, nyíltan kimondom: az egyneműek emberi természetükből fakadóan nem képesek házasságot kötni, és e kapcsolatból biztosan nem születik gyermek. Hangsúlyozom, ez nem hit kérdése, de mivel az emberi természetből ez adódik, a kegyelem, azaz Isten áldása, ami hit kérdése, csak egy férfi és egy nő életszövetségére áradhat ki. Egyes reformátusnak, evangélikusnak, baptistának, kereszténynek nevezett egyházak viszont házastársi szövetségként „megáldják” az egynemű párok kapcsolatát.

Igen egyesek! Egyes reformátusok! Igen, csak egyesekről beszélhetünk, mert nincs egység közöttük. A Magyarországi Református Egyház templomaiba szívesen elmegyek az ökumenikus imahéten, mert ők még ragaszkodnak a teremtési rendhez, ahogy ezt ki is jelentették a zsinatjukon:

„Mivel (…) a homoszexuális gyakorlatot mind az Ó-, mind az Újszövetség elítéli, s azt a házasságtöréssel egyenlő súlyú bűnnek tekinti (3Móz.18;45. Róma 1,26k), ezért egyházunk az ilyen kapcsolatokat elfogadni nem tudja, ezek egyházi megáldását lehetetlennek tartja”[1].

Ehhez nagy örömömre hozzátették még:

„A Magyarországi Református Egyház Zsinata tudatában van, hogy állásfoglalása eltér mind a szekularizált társadalom egy részének felfogásától, mind néhány külföldi egyház vélekedésétől, meggyőződésétől. Mindazonáltal állásfoglalásunkat mégis – a “jobbra taníttatás” hitvallásos örökségével egyezően – azzal az Igéhez kötött lelkiismereti szabadsággal hozzuk meg, hogy “Istennek kell inkább engedni” (ApCsel. 5,29), mintsem a korszellemnek” [2].

A Magyarországi Evangélikus Egyház részéről, Fabiny Tamás kijelentése tűnik mérvadónak:

„Minden jóérzésű keresztény ember megérti az azonos neműek diszkriminációjának elfogadhatatlanságát, de a házasság egy más fogalom, és más jellegű kapcsolatra van fenntartva. Mi azt valljuk, és ettől nem is fogunk eltérni, hogy a házasságot egy férfi és egy nő kapcsolatának tartjuk. Ebben nem követjük a skandináv egyházakat” [3].

A Magyarországi Baptista Egyház tanításában prof. dr. Almási Tibor, a Baptista Teológiai Akadémia rektorának véleménye vehető alapul [4], aki szintén lehetetlennek tartja egynemű párok házasságkötését.

Mi következik ebből? Írásommal elsősorban magamban akarom tisztázni, kivel is lehetek én ökumenizmusban, de egyúttal elismeréssel adózom a magyarországi református, evangélikus és baptista közösségeknek. E szövegben nem ítélem el a saját nemük iránt vonzódó embereket, a homoszexuális személyek méltóságát tiszteletben tartom, és magát a homoszexuális hajlamot erkölcsileg nem minősítem, a homoszexuális viselkedést (a hajlam kiélését) azonban elítélem, és azon „egyházakat” is bírálattal illetem, amelyek megpróbálják megváltoztatni Isten teremtési rendjét, és szentesíteni az ilyen kapcsolatokat. Nem tudok tehát ökumenikus párbeszédet folytatni a református, evangélikus és baptista egyházzal, mert ilyen nincs is, vannak azonban adott országokban reformátusok, evangélikusok és baptisták, ezeket azonban külön-külön kell megvizsgálni, mert sokszor kardinális kérdésekben eltérnek egymástól. Hála Istennek Magyarországon élek, ahol még nyugodtan imádkozhatok együtt a református, evangélikus és baptista egyház tagjaival, mert a kegyelemnek itt még van természeti alapja. Mi azonban a garancia, hogy ez nem változik meg? Ki garantálja ezt? Régebben ez azokban az országokban sem volt így, ahol most már megáldják az egyneműek házasságát. Magyarországon ki dönti el, hogy marad-e ez a tanítás, vagy változás áll be benne? Jogában áll-e egyáltalán eldönteni ezt bárkinek is közülünk? Ezekre a kérdésre az egyes közösségeknek kell választ adniuk. Ha megváltozik a véleményük, katolikusként ki fogok jönni az ökumenikus istentiszteletről, vagy el sem megyek! Isten óvjon ettől! Remélem, nem változik, és maradhatok!

[1] A Magyarországi Református Egyház Zsinatának állásfoglalása a házasság, a család és a szexualitás kérdéseiről III., Budapest, 2004. május 6.

[2] Uo. IV.

[3] https://kotoszo.blog.hu/2017/02/20/fabiny_origo_interju (2020. február 18.)

[4] vö. https://www.baptist.hu/2018/04/prof-dr-almasi-tibor-elragadtatas-homoszexualitas-eredendo-bun/ a 20 perc 48 másodperctől (2020. február 18.)