„A SZÓ elszáll, az írás
megmarad”. - hangzik a közmondás, de én mást tapasztaltam. A SZÓrólapok,
amikor a Budapest utcáin megforduló emberek kezébe kerültek, szinte mindig
csak a következő sarkig kísérték el őket, hogy végül a kukában végezzék. A
Műegyetem építőmérnöki karának hallgatója voltam, amikor az embereknek az Evangéliummal
történő megSZÓlítása elkezdte átvenni a legfontosabb helyet az életemben. Nevezzük
ezt bátran evangelizációnak. A SZÓ, a megtestesült Ige életet megváltoztató hatalmát
tapasztaltam meg ezekben az időkben (és még ma is!), amikor a legkülönfélébb helyeken
és módokon emberekhez SZÓltam, a szemeikbe nézve, amelyek a hallottak hatására
könnyeztek, látva remegő ajkaikat, melyekkel az életük történetét mesélték el
nekem idegennek, de a jézusi együttérzés miatt mégis közelinek, és e
találkozások olykor hitet és megtéréseket szültek, de biztos vagyok benne, hogy
minden esetben életreSZÓló élményként a sírig kísérnek minket. „Eszerint a hit
hallásból van, a hallás pedig Krisztus szava által” (Róm 10,17). Krisztus
szavává akartam válni az emberek számára, így amikor Jézus elhívott az ő
követésére, tudtam, hogy én csak az Evangéliumot akarom hirdetni, Jézus erre
hív. E hivatás megélésének helye azonban rejtve maradt előlem, bár sok
szerzetesrendet ismertem, azonban egyik sem foglalkozott kifejezetten az
igehirdetéssel, inkább csak mellékesen, az csupán az egyik volt számukra a
sokféle feladat közül. Én viszont többre vágytam. Lelkivezetőmnek elmondtam,
hogy „nem találom a helyem”, erre ő megemlítette a domonkosokat, akikről nem
sok fogalmam volt addig, de visszatérve a kollégiumba rátaláltam a honlapjukra,
ahol Szent Domonkos életét és a rend történetét olvasva fedeztem fel, hogy a
rendi szabályzatban „a tanulmányról, az imáról, a prédikációról, az aszkézisről
és a közösségi életről szóló egyes fejezetek egyetlen célt szolgálnak: jó
rendtag és prédikátor kinevelését és képzését, aki az Evangéliumhoz híven él,
és a csorbítatlan Evangéliumot hirdeti a maga teljességében”. Ekkor dőlt el,
hogy domonkos leszek. Ezt az egyetlen célt, a csorbítatlan Evangélium
hirdetését domonkosként meg tudom élni. Nem vagyok szónok, hanem prédikátor
testvér, és így még ha szavaim olykor nélkülözik is a retorika jellemzőit, mégis
- mivel erővel és Szentlélekkel teljesek (vö. 1 Tessz 1,5) - maradandó
gyümölcsöt teremnek, a halhatatlan lelkek üdvösségét szolgálják Krisztus, a mi
szavunk által, mert Ő, a SZÓ megmarad.
Üdvözlégy!
Az Igazságot keresed? Talán a blogom segítségedre lehet! Olvass bele!
2020. február 26., szerda
2020. február 18., kedd
Amikor katolikusként ki fogok jönni az ökumenikus istentiszteletről
Luther Márton,
az első reformátor halálának évfordulóján elgondolkoztam azon, hogy kivel is
imádkozom én együtt, amikor évről évre január harmadik hetében az ökumenikus
imahéten a keresztények egységéért kulcsolom imára a kezemet. Debrecenben a református,
az evangélikus és a baptista templomokat látogathatjuk meg görögkatolikus
testvéreimmel, akikkel nem szorulunk rá az egymással megélt ökumenéra, hisz
mindketten katolikusok vagyunk. De milyen reformátusról beszélünk? És milyen
evangélikusról? Milyen baptistáról? Biztos, hogy mindegyikükkel megélhetem az
ökumenizmust? Nem! Nem! És nem! Mindegyikükkel nem!
Te feltetted már
a kérdést, hogy mit nevezünk reformátusnak, evangélikusnak vagy baptistának? Én
nem tudom pontosan. Van ugyanis egy nagy problémám, ami igazából nem is hit
kérdése. Mi katolikusok ezt így mondjuk: gratia
supponit naturam, azaz a kegyelem föltételezi a természetet. A természet
pedig az emberi természetet jelenti, hiszen kegyelmet csak értelmes lény
fogadhat be. A hit kegyelem, de csak az tud hinni, aki az emberi természetet
elfogadja olyannak, amilyennek Isten megalkotta. A hit egyes kérdéseiben vannak
eltérések a ökumenizmusban résztvevők között, és azért imádkozunk minden évben,
hogy ezek a különbségek megszűnjenek, de az emberi természet kérdése nem
szabadna, hogy hit kérdése legyen, ez a józan észhez tartozik, és a nem hívőkre
is kiterjed. A Biblia (bármelyik egyházét is vesszük elő) egyértelműen
fogalmaz: „Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére
teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, és azt
mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!”
(Teremtés könyve 1,27-28). Tehát az ember vagy férfi, vagy nő, nincs más
alternatíva, és Isten parancsa szerint szaporodniuk kell. De hogyan? Ezt is
megtaláljuk ugyanabban a könyvben: „Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, a
feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek” (Teremtés könyve 2,24). Tehát csak
a férfi és a nő képes a teremtő Istennek segédkezni új élet megjelenésében,
azaz a gyermek fogantatásában, ők ketten – a férfi és a nő – alkotnak egy
testet a gyermekben.
Mi köze ennek a
reformátusokhoz, evangélikusokhoz, baptistákhoz, és a többi keresztény
egyházhoz? Nagyon is sok! A házasság kérdésében és így az ember természet
meghatározásában nem egységes az álláspont, mivel maga a reformátusság,
evangélikusság, és baptistaság, és a kereszténynek nevezettség sem egységes. Én
katolikusként az ökumenizmust csak olyan emberekkel tudom megélni, akikkel az
emberi természetről ugyanaz az álláspontunk. Ezzel el is érkeztem mondandóm
lényegéhez: a házasság egy férfi és egy nő szeretetben megélt életközössége,
amely gyermekek születésének ad helyet. Igen, nyíltan kimondom: az egyneműek
emberi természetükből fakadóan nem képesek házasságot kötni, és e kapcsolatból
biztosan nem születik gyermek. Hangsúlyozom, ez nem hit kérdése, de mivel az
emberi természetből ez adódik, a kegyelem, azaz Isten áldása, ami hit kérdése,
csak egy férfi és egy nő életszövetségére áradhat ki. Egyes reformátusnak,
evangélikusnak, baptistának, kereszténynek nevezett egyházak viszont házastársi
szövetségként „megáldják” az egynemű párok kapcsolatát.
Igen egyesek! Egyes
reformátusok! Igen, csak egyesekről beszélhetünk, mert nincs egység közöttük. A
Magyarországi Református Egyház templomaiba szívesen elmegyek az ökumenikus
imahéten, mert ők még ragaszkodnak a teremtési rendhez, ahogy ezt ki is
jelentették a zsinatjukon:
„Mivel (…) a
homoszexuális gyakorlatot mind az Ó-, mind az Újszövetség elítéli, s azt a
házasságtöréssel egyenlő súlyú bűnnek tekinti (3Móz.18;45. Róma 1,26k), ezért
egyházunk az ilyen kapcsolatokat elfogadni nem tudja, ezek egyházi megáldását
lehetetlennek tartja”[1].
Ehhez nagy
örömömre hozzátették még:
„A Magyarországi
Református Egyház Zsinata tudatában van, hogy állásfoglalása eltér mind a szekularizált
társadalom egy részének felfogásától, mind néhány külföldi egyház
vélekedésétől, meggyőződésétől. Mindazonáltal állásfoglalásunkat mégis – a
“jobbra taníttatás” hitvallásos örökségével egyezően – azzal az Igéhez kötött
lelkiismereti szabadsággal hozzuk meg, hogy “Istennek kell inkább engedni”
(ApCsel. 5,29), mintsem a korszellemnek” [2].
A Magyarországi
Evangélikus Egyház részéről, Fabiny Tamás kijelentése tűnik mérvadónak:
„Minden jóérzésű
keresztény ember megérti az azonos neműek diszkriminációjának
elfogadhatatlanságát, de a házasság egy más fogalom, és más jellegű kapcsolatra
van fenntartva. Mi azt valljuk, és ettől nem is fogunk eltérni, hogy a
házasságot egy férfi és egy nő kapcsolatának tartjuk. Ebben nem követjük a
skandináv egyházakat” [3].
A Magyarországi
Baptista Egyház tanításában prof. dr. Almási Tibor, a Baptista Teológiai
Akadémia rektorának véleménye vehető alapul [4], aki szintén lehetetlennek
tartja egynemű párok házasságkötését.
Mi következik
ebből? Írásommal elsősorban magamban akarom tisztázni, kivel is lehetek én
ökumenizmusban, de egyúttal elismeréssel adózom a magyarországi református,
evangélikus és baptista közösségeknek. E szövegben nem ítélem el a saját nemük
iránt vonzódó embereket, a
homoszexuális személyek méltóságát tiszteletben tartom, és magát a
homoszexuális hajlamot erkölcsileg nem minősítem, a homoszexuális viselkedést
(a hajlam kiélését) azonban elítélem, és azon „egyházakat” is bírálattal
illetem, amelyek megpróbálják megváltoztatni Isten teremtési rendjét, és szentesíteni
az ilyen kapcsolatokat. Nem tudok tehát ökumenikus párbeszédet folytatni a
református, evangélikus és baptista egyházzal, mert ilyen nincs is, vannak
azonban adott országokban reformátusok, evangélikusok és baptisták, ezeket
azonban külön-külön kell megvizsgálni, mert sokszor kardinális kérdésekben
eltérnek egymástól. Hála Istennek Magyarországon élek, ahol még nyugodtan
imádkozhatok együtt a református, evangélikus és baptista egyház tagjaival,
mert a kegyelemnek itt még van természeti alapja. Mi azonban a garancia, hogy
ez nem változik meg? Ki garantálja ezt? Régebben ez azokban az országokban sem
volt így, ahol most már megáldják az egyneműek házasságát. Magyarországon ki
dönti el, hogy marad-e ez a tanítás, vagy változás áll be benne? Jogában áll-e
egyáltalán eldönteni ezt bárkinek is közülünk? Ezekre a kérdésre az egyes
közösségeknek kell választ adniuk. Ha megváltozik a véleményük, katolikusként
ki fogok jönni az ökumenikus istentiszteletről, vagy el sem megyek! Isten óvjon
ettől! Remélem, nem változik, és maradhatok!
[1] A Magyarországi Református Egyház Zsinatának
állásfoglalása a házasság, a család és a szexualitás kérdéseiről III., Budapest,
2004. május 6.
[2] Uo. IV.
[4] vö. https://www.baptist.hu/2018/04/prof-dr-almasi-tibor-elragadtatas-homoszexualitas-eredendo-bun/ a 20 perc 48
másodperctől (2020. február 18.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)