Elhívás

A szerzetességhez elhívás kell. Jézus hív. Kiválaszt. Általában az önkéntes kezdeti lelkesedők nem tudnak mit kezdeni a későbbi akadályokkal. Nincs hova visszanyúlniuk. Ők akartak valamit, ami meghaladta erejüket. Nincs meg a tudat, hogy a kegyelem biztosítva van a számukra, mely által leküzdhetik az akadályokat. Nincs ott a Szó, mely mindig visszhangzik a szívben: "Csak magamnak választottalak!" Aki nem hallotta a Hangot, furcsálja is egyesek kitartását, hűségét. Akik hallották, biztosan tudják, hogy nekik szólt és mindig megismerik a Pásztor hangját. Vannak árulók is. Az ő fülükben is ott zeng a hívás dallama, és az áruláskor tudják, hogy ellene vétenek. Egyesek úgy vélik, hogy hallották a hívást, majd félelemmel megpecsételve szomorúságban élnek, mintha el akarnának tőlük venni valamit, vagy előre el lenne rendelve életük. Ők a hamisság hangját hallották. Sajátjukat vagy az ellenségét.

Ismerek választottakat, láttam már árulást is, és szomorúan szemlélek megtévesztetteket. "Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság" (2 Kor 3, 17). A kényszer ajándéka sohasem őszinte, az árulás bűn. A küzdelmes élet a kegyelem segítségével meghozza gyümölcsét. Küzdeni e földi életben minden hivatás sajátja, a kérdés csak az, hogy a harctéren a helyemen vagyok-e?

Én sokáig hallgattam, de végül hallottam is! Szerzetes vagyok!