Keresztúton

Mel Gibson Passió című filmjében számomra a legmegkapóbb rendezői fogás az, hogy miközben a kínszenvedés eseményeit mutatja be, Jézus életéből vág be jeleneteket, emlékeztetve, hogy a keresztútban a megtestesült Isten életének eseményei mintegy összesűrűsödnek, azaz értelmet és többletjelentést nyerve újra megjelennek.

Jézus Krisztus keresztútját járva azonban mi magunknak is rendezőkké kell válnunk, és saját életünk jeleneteit kell bevágnunk az egyes stációk közé, hogy rendezőből nézővé válva a Szenvedő Emberben meglássuk az életünkben jelenlévő Istent, aki nemcsak tudja és látja életünk eseményeit, hanem velünk együtt és bennünk át is éli azokat. A keresztút járása tehát nem csak egy emlékezés, hanem az isteni és az emberi élet összekapcsolódásának átélése, különösen is a szenvedésben és a halálban. Az átélés pedig tovább vezethet minket a kínszenvedés útján, hisz a rendező és a néző csak esetlegesen éli át azt, ami a színpadon történik, mert a szerepet nem ők játsszák. Így kell színészekké válnunk a keresztútjárás során, hogy olyan egységet éljük meg a Keresztrefeszítettel, melyben megtapasztalhatjuk, hogy az Ő szenvedése és halála az enyém is, és az én szenvedésem és halálom az Ővé is. Mindnyájunknak át kell élnünk az „én vagyok” élményt, miközben járjuk a keresztutat, vagyis az „én vagyok az elítélt”-től az „én vagyok a sírban fekvő halott”-ig megélem egységemet a Messiással. Hitelesen azonban ez csak akkor történhet meg, ha tudom, hogy „nem én voltam”, ha elismerem, hogy a megváltást én nem tudtam volna megtenni, hogy „én nem vagyok” a Megváltó, és nem is válthatom meg magamat. A kulcsszó: a helyettem. Jézus Krisztus vállalta az én sorsomat, és mert „más”, mert „különbözik” tőlem, mert szent. Azt, amit én nem tudtam volna túlélni, és örök halálomat okozta volna, Ő helyettem tette meg. Átélte, nem csak eljátszotta a szerepet, hanem mivel ez egy igaz történet, vele valóságosan megtörtént.

Segítse keresztútjárásunk megtapasztalnunk mind a Megváltónkkal alkotott egységünket, mind a tőle való kifejezhetetlen különbözőségünket, melyek jelen vannak életünk valós történetében, vagy legalábbis jelen kellene lenniük, hogy életünket a passió és a húsvéti események fényében tudjuk megélni, hiszen „abból ismertük meg a szeretetet, hogy ő életét adta értünk, tehát nekünk is életünket kell adnunk testvéreinkért” (1Jn 3,16) a mindennapokban.