Papként politikáról

Bajban vagyok, kényelmetlenül érzem magam, sőt már-már szinte „kétségbe vagyok esve”, mert közeledik a 2018-as országgyűlési képviselők megválasztásának a napja. Választás? Sajnos csak rosszat választhatok, és így máris konfliktusba kerülök lelkiismeretemmel, amely így szól: „Tedd a jót, kerüld a rosszat”. Hogy miért e belső feszültség? Keresztényként, katolikusként élek, és ezt nem is tagadom. Vannak olyan értékek, amelyek számomra nagyon fontosak, de úgy gondolom, hogy ezek –bár a katolikus hithez és erkölcshöz is tartoznak– „nem »vallási értékek«, hiszen ezek az etikai követelmények az emberi létben gyökereznek és a természetes erkölcsi törvényhez tartoznak. Aki ezeket védi, nem kell, hogy feltétlenül kiálljon a keresztény hit mellett” [Hittani Kongregáció Katolikusok részvétele és magatartása a politikai életben 5.].

A lelkiismeretemmel azt ismertem fel, hogy nincs olyan párt, amelyik teljes mértékben az általam vallott értékeket képviselné. A feszültség pedig abból adódik, hogy keresztényként felelősnek érzem magam, hogy egy jó vagy jobb világ létrejöttében részt vegyek, de nincs, akikre ezt a munkát rábízhatnám a szavazatommal, anélkül hogy valami rosszat is támogatnék ezzel. Egy kényszerpályán haladó kötöttpályás jármű vezetőjéhez hasonlít a helyzetem, aki egy elágazáshoz érve arról kell, hogy döntsön, hogy több vagy kevesebb emberi életet áldozzon fel vagy mentsen meg. Mindegy merre irányítja a járművet, így is, úgy is, felbecsülhetetlen értéket, emberi életet hagy pusztulni. A felvázolt helyzetben nincs igazán jó döntés, ahogy számomra sincs igazán jó döntés a 2018-as választásokon. Ezt persze mérhetetlenül sajnálom, de ez a helyzet, mert ezt mondja a lelkiismeretem.

Én nem alapíthatok pártot, mivel katolikus szerzetes és pap vagyok, de várok azokra, akikben lesz elég bátorság, hogy a szentségnek ezt a rögös útját járják. Várok olyan bátor emberekre, akik Morus Szent Tamás nyomdokait követik majd, aki a politikai életben helyesen működő, megalkuvást nem ismerő lelkiismeret szentje. Remélem, egyszer teljes nyugodtsággal adhatom le a szavazatomat, mert lesz, akire ily módon szavazhatok.

Sajnos most marad a rossz kényszerű választása, legyen akármennyi jó is mellette. Ha valami abszolút rossz, akkor abszolút rossz. Egyetlen dolgot tehetek, X. Kelemen pápa jelmondatába kapaszkodva: „a jót fokozva, a rosszat csökkentve (bonum auget, manum minuit)” hozom meg döntésemet. Csak ezt tehetem, de ezt megteszem. Ezzel együtt azonban várok egy jobb világot, amelyben megjelenik az engem képviselni képes emberi közösség, olyan emberekkel, akik egyszerűen emberek, és az emberi természeten alapuló erkölcsi törvény szerint akarnak cselekedni és cselekszenek is.

Nekik már most ajánlom Egyházam itt megtalálható írását.

Szabadon szeretni

Elbűvölve hallgatom a Margaret Island Engedd, hogy szabad legyek című számát, igaz, hogy a nagy előd, Bródy János szerzeménye mind a zene, mind a szöveg, de épp a fiatal együttes újszerű előadásmódja porolja le, hozza elő a régi kincseskamrából és tárja elénk a még ma is aktuális mondanivalóval bíró értékes dalt, mely 1989. július 23-án jelent meg a Hang nélkül című albumon.

Miről is szól ez a „nóta”? Egy olyan igazságról dalol, mely rengetegszer napvilágra akar jutni, pont az olyan beszélgetésekben, ahol a „Miért engedte meg Isten?” kérdés is felhangzik. Látszólag mintha teljesen eltértem volna a témától, pedig ritkán gondolunk a szabadság és a szeretet között fennálló egyértelmű összefüggésre, mely önkéntelenül is magával vonja azt, hogy megjelenhet az életünkben az is, amit Isten nem akar, de megenged. Itt rögtön az említett dal refrénjének szavaira érdemes felfigyelni:

Mert szeretni csak úgy lehet,

És remélem, elhiszed,

Ha kikényszeríted a vallomást,

Abban nem lesz köszönet.

Mert szeretni csak úgy lehet,

Ha szabadon szerethetek,

És hidd el, neked is jobb lesz úgy,

Hát engedd, engedd, engedd, hogy szabad legyek!

Amikor a szeretet kényszerből fakad, nem szeretet többé. A szeretet csak szabad döntés eredménye lehet. Ha én akarom, szerethetek! Isten csodálatos elgondolással szabad akarattal ajándékozott meg bennünket pont azért, hogy szabadon szerethessük Őt és egymást. A „Miért engedte meg Isten?” kérdéssel általában arra szoktunk rákérdezni, hogy miért engedte meg Isten, hogy a rossz, a bűn megjelenhessen a világunkban. A szeretetre való képességünkkel együtt jár annak a lehetősége is, hogy nemet mondunk a Teremtőnk által elgondolt szeretettervre. Isten a szabadság odaajándékozásának elmulasztásával elkerülhette volna annak a lehetőségét, hogy megjelenjen a bűn és a rossz a világban, de ezzel nem adott volna helyet a szeretetnek sem, mely szabad döntésből fakad. Ha nem lenne esélyem szeretni, nem is követhetnék el bűnt, és így nem is vonhatnának felelősségre, hiszen az egész emberi élet csak egy bábszínházhoz hasonlítana, melyben Isten irányít mindent a saját maga szórakoztatására. Szerencsénkre ez nem így van, de ezzel együtt a felelősségünknek is tudatában kell lennünk. Isten nem akarja a rosszat és a bűnt, de megengedi, hogy megtegyük, hisz szabadnak, szeretni képes embereknek teremtett minket, vagy a dalszöveg szavaival élve, nem vagyunk a birtokai, hanem a társai, és pont a szabadságunk teszi lehetővé, hogy higgyünk Neki, tiszta szívvel becsüljük Őt, és bízzunk meg Benne.

Itt talán érdemes felhívni a figyelmet szabadságunk korlátozott voltára. Szeretni valóban csak úgy lehet, ha szabadon szerethetünk, de sokszor a szabadságunkat arra, használjuk, hogy bármit megtehessünk, még azt is, ami nem jó. Ha a szabadságot úgy értelmezem, hogy csak akkor vagyok szabad, amikor bármit megtehetek, akkor egy óriási csapdába kerülök, mert a szabadságomat elszakítottam a jótól. Szerencsére mi emberek nem tudunk, olyan dolog mellett dönteni, amiben nem látunk valami jót, hasznosat a számunkra, és így bármit teszünk is, azért tesszük, hogy nekünk jó legyen. Ebből az következik, hogyha rosszul használom fel a szabadságomat, helytelenül döntök és bűnt követek el, akkor is a bűnös cselekedetben meglévő (kicsi) jó miatt teszem ezt. A bűnben azonban bár ott a jó, de sokkal több a jónak a hiánya, mely egy hasonlattal élve olyan, mint amikor valaki egy 99%-ig megrohadt almát kezd el enni, azért az 1%-ért, amely ehető, és mégis „jóízűen” elfogyasztja az egészet. Nem abszurd ez? Valószínűleg eggyetértük abban, hogy az. Ritkán szoktunk rohadt almába harapni, ha látjuk, hogy olyan. Sokkal inkább az a jellemző, hogy beleharapunk, és akkor jövünk rá, mi is került a szánkba. Érdemes tehát egészséges almát enni, mert az valóban a javamat szolgálja. Ki mondja meg azonban, hogy melyik alma egészséges, honnan ismerem fel? Egy jó kertész biztosan tudja, és valószínű, hogy nem is véletlen, hogy Jézust is egy kertésszel keverték össze egyszer (vö. Jn 20,15).

Isten tudja, hogy mi a jó nekünk, Ő nem olyan, mint a fekete angyalok, akik csak látszólag szép dolgokat akarnak ránk sózni. Isten azzal, hogy megmondja nekünk mi a jó, és mi a rossz, mi az, amit tegyünk, és mi az, amit ne, nem korlátozni akarja a szabadságunkat, hanem kiteljesíteni azt. Csak szabadon szerethetek tehát, de ez nem jelenti azt, hogy a szabadságomból következően mindaz, amire lehetőségem van, a szeretet teljességére vezet, és a helyes szeretetet fejezi ki. Akkor leszek igazán szabad, és akkor szeretek majd szabadon, ha az igazán és objektíven jót teszem. Megtehetem tehát a rosszat is, de ez nem a szabadságom kifejezője, hanem a rabságomé, mert mindaz, ami elszakít vagy eltávolít Istentől és a másik embertől, az önzés börtönébe való önkéntes bezárkózással végződik. Isten az ő Fia, Jézus Krisztus által az Egyháznak elmondta azt, hogyan kell úgy élni, hogy az életem valóban kiteljesedjen, éppen ezért szabadságom és szeretetem helyes megélésében a legjobb tanácsadó számomra az Egyház. Szeretni tehát csak úgy lehet, ha szabadon szerethetek, de ez a szabadság csak a jó megtételében nyeri el értelmét, mely jót nem én határozom meg, hanem az Isten mondja el nekem Egyházán keresztül, hogy az Isten szerinti jót kívánva és téve a másiknak, igazán szabadon szeressem őt!