Amikor a pap szól be!

Nyugtalanságot érzek a lelkemben. A 2017. november 20-án megtartott Szólj Be a Papnak! rendezvényen a nagy vitát kiváltó lombikprogramról lehetett hallani. A havonta megrendezésre kerülő vitaalkalmakon a kérdezők soraiban sokszor tapasztalható volt a személyi változás, hol a témától, hol az esemény időpontjától vagy helyszínétől függően. Most azonban változás állt be a válaszadók soraiban is! A tanúságot tévő házaspár, Záhonyi Kata és Lajos mellett, Illyés Gabriella Márta TORG ferences rendi nővér, Fr. Dr. Fodor Ákos SFV belgyógyász szakorvos és Dr. Kovács Krisztián református lelkész, a református etika ismerője nézett farkasszemet a kérdezőkkel. Végre nem tőlem kérdeztek, és most végre én is beszólhatok! Márta nővérnek szeretnék beszólni!

Saját tapasztalatomból tudom, hogy nem könnyű gyorsan reagálni a kérdésekre, és nem is jut mindig eszébe az embernek minden pontosan úgy, ahogy kellene, és ami segíthetné őt a válaszadásban. Gyorsan kell reagálni és megfogalmazni egy viszonylag rövid választ. Még tévedések is előfordulhatnak! Nem mindegy viszont, mi a téves az állításunkban! Márta nővér (amint az a Facebook-on közzétett felvétel 53 perc 44 másodpercétől is hallható) a „Mi a különbség egy lombikból fogant, és egy természetes úton fogant gyermek között?” kérdésre válaszolva elmondja, hogy nem szakértője a témának, és nagyon utána kellett néznie a dolgoknak, mindemellett válaszában olyan kijelentéseket tesz, amelyeket érdemes összevetni a Katolikus Egyház hivatalos megnyilatkozásaival.

Márta nővértől hallhattuk, hogy egy ismerőse, akinek a lombikprogram segítségével (mely egyébként csak egy az asszisztált reprodukciós technikák (ART) közül) fogant gyermeke van, nem tartja bűnnek a lombikprogramot, és a nővér idézi dr. Kőrösi Tamás a kisalföld.hu-n 2017. augusztus 28-án megjelent írását (1 óra 40 perc 20 másodperctől az említett videóban), amelyben a doktor úr megemlíti, hogy ő volt bencés diákként, keresztény emberként szólal meg, és írásában hivatkozik a Bibliára, neves papokra és egy ismert, de már elhunyt magyar morálteológusra, Somfai Béla jezsuita szerzetesre, aki szerint:

„Nincs szükség etikai konszenzus kialakulására a testen kívül létrehozott embriók emberi méltóságának elvi kérdésében. Az eljárás ugyanis nem sérti a létrehozott embriók emberi méltóságát, ha

1.: házastársak között történik;

2.: ha hatékonysága megközelíti a természetes folyamatát, azaz nem jár ez emberi élet pusztulásának jelentősebb arányával, mint a természetes folyamat;

3.: nem használnak adományozott ivarsejteket;

4.: a magzatban felfedezett fejlődési rendellenességek esetén kizárják a terhességmegszakítás lehetőségét;

5.: nem hagynak vissza embriókat kísérletezés céljából.”

Márta nővér szavaiból és hivatkozásaiból arra lehetne következtetni, hogy bizonyos esetekben lombikban létrehozni embriókat erkölcsileg megengedett és helyes cselekedet. Mi történik itt? További mondandóm megértéséhez elengedhetetlenül szükséges leszögezni, hogy a szabad elhatározásból végbevitt emberi cselekedetek erkölcsisége függ: a választott tárgytól, a kitűzött céltól vagyis a szándéktól, és a cselekedet körülményeitől. A tettem tárgya alapvetően az, amit megteszek, pl. adakozhatok valamilyen segélyszervezet számára. A cselekvésem célja vagyis a szándék feltárja miért teszem azt, amit teszek, hogy pl. szeretnék segíteni a rászorulókon az adakozásommal. A körülmény pedig, mely az adakozásomat jellemzi, lehet pl. az, hogy nagyon kevesen adakoznak arra a célra, amelyre én adtam, így ez növeli adakozásom értékét. A Katolikus Egyház Katekizmusa a következőt mondja:

1755 „Az erkölcsileg jó cselekedet egyszerre föltételezi a tárgy, a cél és a körülmények jóságát. A rossz cél akkor is megrontja a cselekvést, ha tárgya önmagában jó (például azért imádkozni vagy böjtölni, hogy "lássák az emberek").

A választott tárgy önmagában rosszá teheti az egész cselekedetet. Vannak konkrét cselekvésmódok (például a paráznaság), melyek választása mindig téves, mert választásuk magában foglalja az akarat rendetlenségét, azaz az erkölcsi rosszat.

1756 Tévedés tehát az emberi cselekedetek erkölcsiségét csak a szándék vagy a keretüket képező körülmények (környezet, társadalmi nyomás, kényszer vagy szükséghelyzet) alapján megítélni. Vannak cselekedetek, amelyek önmaguk által és önmagukban, a körülményektől és szándékoktól függetlenül mindig súlyosan rosszak tárgyuk miatt; ilyenek a káromlás és a hamis eskü, az emberölés és a házasságtörés. Soha nem szabad rosszat tenni azért, hogy abból jó származzon”.

Az Egyház kimondja tehát, hogy „vannak cselekedetek, amelyek önmaguk által és önmagukban, a körülményektől és szándékoktól függetlenül mindig súlyosan rosszak tárgyuk miatt”, és ezek közé sorolja a paráznaságot és a házasságtörést is. Mi köze ennek a lombikprogramhoz? Az, hogy ezt az asszisztált reprodukciós technikát ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a férj és a feleség kölcsönös önátadásába, melynek a hitvesi ágyban a helye, bekapcsolódik egy orvos is, harmadikként befeküdvén melléjük, hogy laboratóriumot alakítson ki az ágyból, és ő legyen ennek az „önátadásnak” a főszereplője. Elég abszurd, hogy a legintimebb közelségnek ezt a szentségét ily módon sértsük meg, és erről ki is kell jelentenünk, hogy paráznaság és házasságtörés! Lehet jó a cél, egy új ember születése, de a cselekedet tárgya a rossz, melyet semmilyen szent cél nem szentesíthet! Akármilyen ügyesen is végzik a lombikprogram orvosai a munkájukat, azaz ha az eljárás házastársak között történik, nem adományozott hímivarsejtekkel, csak egyetlen petesejtet termékenyítenek meg, és azt ültetik be, valamint más megtermékenyített petesejteket nem fagyasztanak le és/vagy pusztítanak el, és hagyják megszületni a fejlődési rendellenességgel fejlődő gyermeket is, az akkor sem lesz erkölcsileg jó cselekedet. Az asszisztált reprodukciós technikák erkölcsi megítélésében a Hittani Kongregáció megnyilatkozása konkrét segítséget nyújt:

„Ha a technikai segítség a házastársi aktust megkönnyíti, vagy segítségére van természetes céljai elérésében, akkor morálisan igenelhető. Abban az esetben viszont, ha a technikai beavatkozás a házastársi aktus helyébe kíván lépni, morálisan megengedhetetlen”. (Donum vitae instrukció, II, 6) Amint szétválasztjuk tehát a megtermékenyülést a házastársi aktustól bensőleg rossz (intrinsecus malum), vagyis bűnös cselekedetről beszélünk! Márpedig a lombikprogramban ez történik, és így az mindig bűnösnek minősül!

Ki mondja meg azonban, hogy mi jó, és mi rossz? Az imént idézett dokumentum vajon hiteles és biztos eligazítást ad? A kérdés kényes, mivel épp egy apácának „szólok be”, aki mégsem egyszerűen az utca kereszténye, ráadásul neves emberekre hivatkozik, egy lombikprogramban részt vevő keresztény orvosra és a bioetika ismert magyar képviselőjére a jezsuita rendből. Nem bízhatunk meg hármójukban? Hisz pont arról van szó, hogy ők az egyházat képviselik, nem? Mit tegyen egy bizalommal hozzájuk forduló „laikus”, ha ők, a „szakértők” valamit mondanak, akkor az csak úgy van, nem?! Bizony, bármennyire furcsán is hangzik, sajnos nem feltétlenül egyezik az Egyház és az „Egyház nevében” megszólaló személy véleménye, persze a kettő teljes összhangja a normális eset. Hányszor hallottam már, hogy egy másik atya épp az ellenkezőjét állította mindannak, amit én mondtam egy hívőmnek, és mégis kiderült, hogy van objektív igazság, amelyhez igazodni a lehető legértelmesebb viselkedés a részünkről!

Isten maga az igazság! Ha Ő szól, igazat mond! De hogyan hallhatjuk meg az Ő szavát, olyan kérdésekben, melyek a mai korban merültek föl először? A válasz egészen logikus. Isten teremtette ugyanis ezt a világot, és jelen van a teremtett valóságban, mely ugyan nem része az Istennek (panenteizmus), és nem is azonos Vele (panteizmus). Ő nem csak oka a teremtésnek, de célja is, és minden ok-okozati összefüggés, melyet felfedezünk a minket körülvevő világban, egy Istentől származó logikára irányítja a figyelmünket. Az egész teremtett világban létezik egy belső logika, mely szerint működik minden, és ezeket a dolgok természetéből fakadó törvényeket hívjuk erkölcsi természettörvényeknek, melyek a teremtő Isten szükségszerű akaratát tárják elénk. Ennek a törvénynek az alapját az ember értelmes természete képezi, mely az erkölcsi rendet teremtő Isten képmása bennünk, és így erkölcsi értelemben kötelez bennünket. Egyszerűen mondva: ami a józan ésszel ellentétes, az erkölcstelen. A beszéd például arra való, hogy kimondjuk gondolatainkat (ez a belső logikája), mihelyt azonban a kiejtett szavak nem felelnek meg a gondolataimnak, hazudok (azaz a józan ésszel ellentétes dolgot művelek). A „lényegénél fogva rossz” (intrinsecus malum) cselekedet, tehát a tett belső logikájából következik. Erre az igazságra épül a Tízparancsolat utolsó hét törvénye is.

Isten bár jelen van a teremtett világban, és belső logikájának is Ő az alapja, mégis ki kell mondanunk, hogy Ő maga természetfölötti valóság, és ebből az következik, hogy vele a hit útján léphetünk kapcsolatba. A hit válasz Isten különleges megszólalására, azaz a kinyilatkoztatásra, amely Jézus Krisztusban érte el a maga teljességét, vagyis Isten általa mindent elmondott nekünk önmagáról, ami üdvösségünk eléréséhez szükséges. Jézus apostolaira bízta saját küldetésének folytatását mondván: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el” (Lk 10,16). A tizenkettő és utódaik közössége az Egyházban a hierarchia (a „hier-archy” szent rendet jelent) csúcsán helyezkedik el, mely az oldás és kötés hatalmában nyilvánul meg (vö. Mt 18,18), amit Péter egymagában is gyakorolhat (vö. Mt 16,19). Ez a hatalom alapvetően a közösségbe való felvételt vagy az abból való eltávolítást jelenti, és a mindenkori pápa és a vele teljes egységben lévő püspökök gyakorolják ezt, mint a hitbeli és erkölcsi tanítás őrzői, és őket nevezzük Tanítóhivatalnak. A Szentlélek biztosítja e hatalom folytonosságát, így a látható Egyház a Szentírásra és a Szenthagyományra támaszkodva ad választ azokra a kérdésekre, melyek csupán a mai korban fogalmazódtak meg.

A Tanítóhivatal sokféleképpen megnyilatkozhat, de legáltalánosabban ennek rendes módját választja, amely egyetemes, ha az egész egyházat érinti. Ez a nyilatkozat lehet tévedhetetlen vagy hiteles. A hiteles tanítás nem tévedhetetlen, de hivatalosan hirdetett tanítás, mely vallásos engedelmességet (obsequium religiosum) követel meg a hívőktől. Tévedhetetlennek azt a tanítást mondjuk, melyet a pápa a vele teljes közösségben lévő püspökökkel együtt hit és erkölcs dolgában fogalmaz meg, ez kötelező érvényű az Egyház minden tagjára nézve. A különféle bioetikai kérdésekről az egyház számos helyen és dokumentumban nyilatkozott már, aki viszont kiskapukat keres a Tanítóhivatal megnyilatkozásai között „biztosan meg fogja találni”, hogy megmagyarázza saját álláspontja „helyességét”. A kérdés azonban sokkal merészebb a lombikprogram esetében: Megengedhető-e bizonyos esetekben a bűn? A bűn? Az a bűn, amely szétválasztja egy új ember világra jöttét (megfoganását, azaz teremtését) szüleinek a házastársi aktusban megtörténő kölcsönös önátadásától (a Teremtővel való együttműködésüktől) soha sem engedhető meg! Nem, nem, soha! Nincs kivétel! A „lényegénél fogva rossz” (intrinsecus malum) cselekedetek esetében soha sincs kivétel, és ebben soha sem fog változni, és nem is változhat meg az Egyház tanítása, amely "csupán" védi a természetes ésszel felismerhető igazságot.

A bűn tényén az sem változtat, hogy milyen szép érzések kísérik a bűn elkövetését. Tegyük fel például, hogy egy fiatalkorú (18 év alatti) szerelmespár, akik nem részesültek a házasság szentségében, óriási érzelmekkel szeretik egymást, és szexuális kapcsolatot létesítenek egymással, amelynek következménye egy gyermek megfoganása. Bűn? Igen, az, mint minden házasságon kívüli szex. A gyerek bűnös? Nem. De lehet, hogy elgondolkodik majd, hogy miért is él az anyja egy másik férfival, mert a biológiai apja a nagy ijedelemtől, amikor megtudta a hírt, egyszerre hagyott ott anyát és gyereket. De még ha el is veszi feleségül, ettől a gyermek házasságon kívül fogant, paráznaság bűnében. Persze a példa egy mai, a szexuális erkölcsök területén érzéketlen lelkiismerettel bíró embert már nem győz meg, de ettől a rosszat még, rossznak kell neveznünk.

Higgyük már el végre, hogy Isten nem akar nekünk rosszat, amikor a bűn elkerülésére hív! Az Egyház sem csupán a saját véleményét képviseli, hanem Istenét, és a kettő egyet képez. Az Egyház véleménye viszont nem egy keresztény orvos, szerzetesnővér, szerzetestestvér, pap, vagy akár püspök bármelyik megnyilatkozása, csak akkor beszélnek ők az Egyház nevében, ha annak tanításával teljesen egyezik a véleményük. Bármely más esetben kiállhatnak az Egyház nevében, de mégsem az Egyházat fogják képviselni. Mindezek ellenére, Kedves Olvasóm, bízz meg az Egyház nevében megszólaló emberekben. Még akkor is, ha tudtodon kívül nem az Egyház álláspontját képviselik. Isten őket fogja számon kérni bűnükért, de ha megtudod az igazságot, akkor már Te is felelős vagy a döntésedért! Néha azonban Te magad is utánanézhetsz a dolgoknak. Ha már valamibe belefogsz, akkor okosan csináld, nehogy hasonlíts a buta emberhez, „aki házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak. Az összedőlt és romhalmazzá vált” (Mt 7,26-27). Első dolgod lehetne például a www.termekenyvagy.hu oldal meglátogatása, ahol az Egyház tanításának megfelelő segítséget kaphatsz, ha a gyermektelenség problémájával küzdesz! Emlékezz, Isten jót akar neked!