A prédikátornő

Szent Domonkos a Prédikátorok Rendjét megalapítva nem is gondolhatott arra, hogy nőket is prédikálni küldjön. A kor szellemiségének megfelelően az Egyház sem bízott meg nőket komolyabb feladatokkal, amilyen a prédikáció is volt, melyet egyébként csak a püspökök gyakorolhattak teljes szabadsággal. Így cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy amikor Szent Domonkos Diego püspökkel a dél-franciaországi katar és albigens eretnek mozgalmak első megtérői között „prédikátornők”-kel találkozott, ezek katolizálása után, nem prédikálni küldte őket, hanem kolostort alapított számukra, ahol imádsággal és kétkezi munkával szolgálták a misszió ügyét. Így jött létre az első „domonkos rendi” női kolostor.

Domonkos műve tovább épült. A vele lévő testvérek kis létszámú közössége 1216-ban pápai elismerést nyert, majd 1217-ben a prédikálásra való felhatalmazást is megkapta. A különös az volt ebben, hogy olyan szerzetesrend jött létre, amely a prédikáció területén olyan jogokkal rendelkezett, mint a püspökök. Bárhol és bármikor prédikálhattak, mert a pápa hivatalos engedélyével tehették ezt.

A Prédikátorok Rendjében évszázadokon át nővéreink „csak” imádkozhattak az evangélium terjedéséért a klauzúra „fogsága” miatt. Később a rend mellett megjelentek olyan nővérek, akik Szent Domonkos apostoli lelkületével az emberek között akarták elhinteni az Evangélium magvait, főképp iskolák megnyitásával. Mivel nem Szent Domonkos alapította őket, a rend csak olyan formán tudta keblére ölelni közösségeiket, hogy a domonkos családba kapcsolta ezeket. Nem akarta megreformálni a Prédikátorok Rendjét, úgy hogy teljesen új arca szülessen. Ezen új női közösségek azonban csak az iskola keretein belül cselekedhettek.

A világ azonban nagyot lépett előre. A nők egyre inkább kiléptek a színfalak mögül, és nem hallgattak többé. Legélesebben a XX. században hallatták hangjukat, és a női egyenjogúságért harcoltak. Így a II. Vatikáni zsinat is "észbekapott", és úttörően nyilatkozott: „Mivel pedig napjainkban egyre fokozódik a nők tevékeny jelenléte a társadalom életében: igen fontos, hogy egyre nagyobb szerep jusson nekik az Egyház apostolkodásának különféle területein is.” (II. Vatikáni zsinat, Apostolicam actuositatem kezdetű dekrétum a világiak apostolkodásáról, 9.)

Szent Domonkos valószínűleg figyelembe vette volna a zsinat ezen felszólítását. Nem tudhatjuk -és kár is lenne könnyelmű feltételezésekbe bocsátkozni- megalapítana-e egy női prédikátor ágat, ha ma élne. Nincs is szükség új ág létrehozására a Rendben, az úgy jó, ahogy van. Tény azonban, hogy ami már kibontakozott Domonkos műve mellett, a női apostoli nővérek közössége, nagyobb teret kaphatna a prédikálás művében. Testvérek és nővérek közös munkája kell, hogy legyen az evangélium hirdetése. A nővérek nem a sekrestyébe valók, Szót kell kapniuk! Komoly teológiai képzés után miért ne hirdethetnék fennhangon Jézus Krisztus nevét?

Írásom nem feminista vadhajtás, nem is kívánom az egyház liturgiájában a szószékre állítani a nőket, sőt női papságot (vagy püspökséget) sem szeretnék. Ezeknek kifejezetten ellene vagyok. Egyszerűen szeretnék prédikálni a nővéreimmel, ahol csak megtehetem!

Jöjjetek Nővéreim, ne hallgassunk! Prédikátornők vagytok!