Szent II. János Pál pápa a példaképem

A TikTok-os generáció egyes tagjai még meg sem születtek, amikor 15 évvel ezelőtt II. János Pál pápa befejezte földi életét. A mai tinédzsereknek semmit sem mond a neve, de én még ismertem, persze inkább csak hallomásból. Akkor még én sem fogtam föl igazán az ő lelki nagyságát, de egy különleges tulajdonsága már akkor megragadott: az evangélium embere volt.

Szent Domonkost, a rendalapítómat nevezzük evangéliumi férfinak, és II. János Pál pápa is ilyen volt. Nem bírt egy helyben maradni, mert olyan tűz égett benne, amely állandóan arra indította, hogy menjen és hirdesse az Evangéliumot, és így lett ő az utazó pápa. Tömegeket mozgatott meg, és a földön élő minden ember elismeréssel és tisztelettel beszélt róla, mert tanú volt, nem csak tanító. II. János Pál pápa, bár a szerzetesség gondolat felmerült benne, nem volt szerzetes, és így domonkos sem, mégis ismert bennünket, hiszen a doktori dolgozatát rendünk római egyetemén, az Angelicum-on írta. És ott volt benne az a TŰZ az evangélium hirdetésére, én pedig ezt csodáltam benne.

Prédikátor testvérként pedig teljesen az evangélium hirdetésének szolgálatára szenteltem magam, mert bennem is felgyulladt a TŰZ, hogy én is evangéliumi férfi legyek, aki nem csak beszél róla, nem csak prédikál, hanem önmaga válik evangéliummá, azaz prédikátorrá.

Szent II. János Pál pápa, könyörögj érettünk!

A püspökök, a koronavírus és a szenteltvíz

A szenteltvíz képes fertőzni? – teszik fel a kérdést a katolikus hívek, és csodálkozva a kiszárított szenteltvíztartókon kérdezik azt is, hogy akkor egyáltalán mire jó a szenteltvíz? Hisz eddig úgy tudták, hogy még az ördög is fél a tőle, nemhogy a koronavírus! A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia(MKPK) koronavírussal kapcsolatos rendelkezései nem egészen érthetőek, hiszen régen pont a szent dolgokhoz, az Istenhez menekültek az emberek a járványok idején. Most pedig éppen Krisztusnak a szentáldozáskor magunkhoz vett Teste fertőzné meg az embereket egy súlyos betegséggel? Nem éppen Krisztus a gyógyulás forrása? Hisznek még a püspökök? – hangzanak a hívek kérdései.

A kérdések sokkal többről szólnak, mint elsőre gondolnánk! A templomunkba kulccsal szoktam bemenni. Egy nagy kulcscsomót használok, amelyen minden kulcsom rajta van. A templomé is, de a kiskapuéi is, amelyen keresztül a szemetet viszem ki a konténerbe. Sőt, a múltkor az összekoszolódott biciklimet takarítottam, és utána mivel nem volt hol megmosnom, a piszkos kezemmel megfogtam a kulcscsomómat, és kinyitottam a mosdó felé vezető ajtót. És ki tudja hányszor használtam még azt a kulcscsomót, amelyen a templom és a sekrestye kulcsa is rajta van. Mindig megmosom azonban a kezemet a szentmise előtt a sekrestyében! Nem a koronavírus miatt, nem is az MKPK rendelkezései miatt, hanem az Isten és a hívek iránti tiszteletből. A szentmisén a Legszentebbet érintem kezemmel! Nem szolgálhatok piszkos kézzel, amelyet az ártatlannak vélt kulcsok piszkítottak be. Szóval, nem a koronavírus miatt mosom meg a kezem!

Híveinknek sokkal nehezebb dolguk van. Négy darab ajtó nyolc kilincsét kell megfogniuk, ha be akarnak jutni a templomba. Az első ajtó mindkét kilincsét néha hajléktalanok is megfogják, és lehet, hogy a másodikét is. A harmadik és negyedik ajtóét pedig több száz ember, akik ki tudja éppen mikor tüsszentettek vagy köhögtek a kezüket a szájuk elé tartva. Elárulom, fogalmam sincs, volt-e valaha is tisztítva bármelyik kilincs. Az viszont biztos, hogy híveink általában busszal, villamossal vagy személygépkocsival érkeznek, amiken rengetek dolgot megfognak, de utána kezet nem mosnak, hiszen nincs is hol. Piszkos a kezük! A kézfogás elkerülése nem oldja meg tehát ezt a helyzetet. Esetleg a szenteltvíztartókban lévő szenteltvíz segíthet rajtuk egy picit?

Most viszont az MKPK rendelkezései a szenteltvíztartók kiürítését, és azok használatának mellőzését kérték. Itt pedig vissza is térnék legelső kérdésemhez: A szenteltvíz képes fertőzni? Nem! Én hiszek a szenteltvíz erejében! A keresztségemre emlékeztet. Amikor csak belemártom a szenteltvízbe a kezemet és keresztet vetek magamra, hittel megvallom, hogy Krisztus megváltásának ereje a keresztségemkor a Sátán hatalmát megtörte fölöttem, és az áteredő bűnt eltörölte az életemben. Hittel vallom, hogy lelki és testi gyógyulásom Krisztustól származik! Mégis engedelmeskedem az MKPK rendelkezésének, mert bár a szenteltvíz nem veszélyes, sőt üdvös dolog használni, de mivel sok ember érinti a szenteltvíztartót és környékét, amelyet a szenteltvíz esetleg nem érintett, onnan elkapható a fertőzés. Én azonban mindenkit biztatok, hogy még ha a közösen használt szenteltvíztartó ki is ürült a templomban, vigyen csak haza szenteltvizet, és otthon használva azt, kérje Isten segítségét és védelmét saját maga és családja számára.

Az áldoztatással kapcsolatban hozott rendelkezéssel viszont nem látom biztosítva a fertőzés elkerülését. Az MKPK a nyelvre áldoztatás elhagyását és a kézbe áldoztatás általánossá tételét rendelte el, aki azonban megfogta a templomajtó kilincsét, amelyet előtte már oly sokan, kézbe áldozva önmagát fertőzi meg. A nyelvre áldozáskor bár előfordulhat, hogy véletlenül hozzáér az áldoztató keze az áldozó nyelvéhez, ez csak elvétve és főként a tapasztalatlan áldoztatóknál történik meg. Krisztus Teste és Vére nem fertőz tehát, esetleg azok a testrészek és testnedvek, amelyekkel érintkezünk az Eucharisztia vétele közben. Akárhogy is, de a szentáldozásról ne mondjunk le! Vegyük magunkhoz - ideiglenesen - akár kézzel is gyógyulásunk Forrását! Itt is feltétlen engedelmességgel fogadom az MKPK rendelkezését, de nem akarok úgy élni, mint akik „nem hívják segítségül Istent, és ott remegnek és félnek, ahol félni nem kell” (Zsolt 53,5b-6a).

Terror. Ez a mai világ legsúlyosabb problémája. A terror szó rettegést, rémületet jelent. A mai embert a terror tartja fogva, akár a migránsok, akár a vírusok, akár a pokolgépek vagy bármi más által. A lényeg az, hogy félj, rettegj és rémületben élj! Mert akkor már uralmat is vett rajtad az, amitől félsz. Én nem adom meg magamat a terrornak, hanem segítségül hívom az Úr nevét! Hiszek a zsoltáros szavának:

„Aki a Fölségesnek oltalmában lakik,

a Mindenható árnyékában nyugszik,

azt mondja az Úrnak: »Te vagy az én oltalmazóm

és erősségem, Istenem, akiben bizakodom.«

Mert ő megment engem a vadászok tőrétől,

a súlyos veszélytől.

Szárnyával árnyékot borít rád,

és tollai alatt menedékre találsz;

Pajzs és páncél az ő hűsége,

nem kell félned az éjszaka rémeitől,

a nappal repülő nyíltól,

a sötétben látogató járványtól,

a délben pusztító ragálytól (Zsolt 91,1-6).

„Vigyázz a lábadra, amikor az Isten házába mégy! Azért járulj eléje, hogy engedelmes légy; mert sokkal többet ér az engedelmesség a balgák áldozatainál, akik észre sem veszik, ha rosszul végeznek valamit” (Préd 4,17). „Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, és vessétek magatokat alá nekik, hiszen úgy őrködnek ők fölöttetek, mint akik számot fognak adni lelketekért, hadd tegyék ezt örömmel és ne sóhajtva, mert ez nem szolgálna javatokra” (Zsid 13,17). Engedelmeskedjünk tehát a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia koronavírussal kapcsolatos rendelkezéseinek, és higgyük el, hogy Isten szól hozzánk általuk, de ne hagyjuk, hogy a félelem és rettegés úrrá legyen rajtunk, és bármi jöjjön is, valljuk meg együtt, „hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” (Fil 2,11).
Imádkozzunk!

A SZÓ marad - domonkos hivatásom alapja

„A SZÓ elszáll, az írás megmarad”. - hangzik a közmondás, de én mást tapasztaltam. A SZÓrólapok, amikor a Budapest utcáin megforduló emberek kezébe kerültek, szinte mindig csak a következő sarkig kísérték el őket, hogy végül a kukában végezzék. A Műegyetem építőmérnöki karának hallgatója voltam, amikor az embereknek az Evangéliummal történő megSZÓlítása elkezdte átvenni a legfontosabb helyet az életemben. Nevezzük ezt bátran evangelizációnak. A SZÓ, a megtestesült Ige életet megváltoztató hatalmát tapasztaltam meg ezekben az időkben (és még ma is!), amikor a legkülönfélébb helyeken és módokon emberekhez SZÓltam, a szemeikbe nézve, amelyek a hallottak hatására könnyeztek, látva remegő ajkaikat, melyekkel az életük történetét mesélték el nekem idegennek, de a jézusi együttérzés miatt mégis közelinek, és e találkozások olykor hitet és megtéréseket szültek, de biztos vagyok benne, hogy minden esetben életreSZÓló élményként a sírig kísérnek minket. „Eszerint a hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus szava által” (Róm 10,17). Krisztus szavává akartam válni az emberek számára, így amikor Jézus elhívott az ő követésére, tudtam, hogy én csak az Evangéliumot akarom hirdetni, Jézus erre hív. E hivatás megélésének helye azonban rejtve maradt előlem, bár sok szerzetesrendet ismertem, azonban egyik sem foglalkozott kifejezetten az igehirdetéssel, inkább csak mellékesen, az csupán az egyik volt számukra a sokféle feladat közül. Én viszont többre vágytam. Lelkivezetőmnek elmondtam, hogy „nem találom a helyem”, erre ő megemlítette a domonkosokat, akikről nem sok fogalmam volt addig, de visszatérve a kollégiumba rátaláltam a honlapjukra, ahol Szent Domonkos életét és a rend történetét olvasva fedeztem fel, hogy a rendi szabályzatban „a tanulmányról, az imáról, a prédikációról, az aszkézisről és a közösségi életről szóló egyes fejezetek egyetlen célt szolgálnak: jó rendtag és prédikátor kinevelését és képzését, aki az Evangéliumhoz híven él, és a csorbítatlan Evangéliumot hirdeti a maga teljességében”. Ekkor dőlt el, hogy domonkos leszek. Ezt az egyetlen célt, a csorbítatlan Evangélium hirdetését domonkosként meg tudom élni. Nem vagyok szónok, hanem prédikátor testvér, és így még ha szavaim olykor nélkülözik is a retorika jellemzőit, mégis - mivel erővel és Szentlélekkel teljesek (vö. 1 Tessz 1,5) - maradandó gyümölcsöt teremnek, a halhatatlan lelkek üdvösségét szolgálják Krisztus, a mi szavunk által, mert Ő, a SZÓ megmarad.

Amikor katolikusként ki fogok jönni az ökumenikus istentiszteletről

Luther Márton, az első reformátor halálának évfordulóján elgondolkoztam azon, hogy kivel is imádkozom én együtt, amikor évről évre január harmadik hetében az ökumenikus imahéten a keresztények egységéért kulcsolom imára a kezemet. Debrecenben a református, az evangélikus és a baptista templomokat látogathatjuk meg görögkatolikus testvéreimmel, akikkel nem szorulunk rá az egymással megélt ökumenéra, hisz mindketten katolikusok vagyunk. De milyen reformátusról beszélünk? És milyen evangélikusról? Milyen baptistáról? Biztos, hogy mindegyikükkel megélhetem az ökumenizmust? Nem! Nem! És nem! Mindegyikükkel nem!

Te feltetted már a kérdést, hogy mit nevezünk reformátusnak, evangélikusnak vagy baptistának? Én nem tudom pontosan. Van ugyanis egy nagy problémám, ami igazából nem is hit kérdése. Mi katolikusok ezt így mondjuk: gratia supponit naturam, azaz a kegyelem föltételezi a természetet. A természet pedig az emberi természetet jelenti, hiszen kegyelmet csak értelmes lény fogadhat be. A hit kegyelem, de csak az tud hinni, aki az emberi természetet elfogadja olyannak, amilyennek Isten megalkotta. A hit egyes kérdéseiben vannak eltérések a ökumenizmusban résztvevők között, és azért imádkozunk minden évben, hogy ezek a különbségek megszűnjenek, de az emberi természet kérdése nem szabadna, hogy hit kérdése legyen, ez a józan észhez tartozik, és a nem hívőkre is kiterjed. A Biblia (bármelyik egyházét is vesszük elő) egyértelműen fogalmaz: „Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!” (Teremtés könyve 1,27-28). Tehát az ember vagy férfi, vagy nő, nincs más alternatíva, és Isten parancsa szerint szaporodniuk kell. De hogyan? Ezt is megtaláljuk ugyanabban a könyvben: „Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek” (Teremtés könyve 2,24). Tehát csak a férfi és a nő képes a teremtő Istennek segédkezni új élet megjelenésében, azaz a gyermek fogantatásában, ők ketten – a férfi és a nő – alkotnak egy testet a gyermekben.

Mi köze ennek a reformátusokhoz, evangélikusokhoz, baptistákhoz, és a többi keresztény egyházhoz? Nagyon is sok! A házasság kérdésében és így az ember természet meghatározásában nem egységes az álláspont, mivel maga a reformátusság, evangélikusság, és baptistaság, és a kereszténynek nevezettség sem egységes. Én katolikusként az ökumenizmust csak olyan emberekkel tudom megélni, akikkel az emberi természetről ugyanaz az álláspontunk. Ezzel el is érkeztem mondandóm lényegéhez: a házasság egy férfi és egy nő szeretetben megélt életközössége, amely gyermekek születésének ad helyet. Igen, nyíltan kimondom: az egyneműek emberi természetükből fakadóan nem képesek házasságot kötni, és e kapcsolatból biztosan nem születik gyermek. Hangsúlyozom, ez nem hit kérdése, de mivel az emberi természetből ez adódik, a kegyelem, azaz Isten áldása, ami hit kérdése, csak egy férfi és egy nő életszövetségére áradhat ki. Egyes reformátusnak, evangélikusnak, baptistának, kereszténynek nevezett egyházak viszont házastársi szövetségként „megáldják” az egynemű párok kapcsolatát.

Igen egyesek! Egyes reformátusok! Igen, csak egyesekről beszélhetünk, mert nincs egység közöttük. A Magyarországi Református Egyház templomaiba szívesen elmegyek az ökumenikus imahéten, mert ők még ragaszkodnak a teremtési rendhez, ahogy ezt ki is jelentették a zsinatjukon:

„Mivel (…) a homoszexuális gyakorlatot mind az Ó-, mind az Újszövetség elítéli, s azt a házasságtöréssel egyenlő súlyú bűnnek tekinti (3Móz.18;45. Róma 1,26k), ezért egyházunk az ilyen kapcsolatokat elfogadni nem tudja, ezek egyházi megáldását lehetetlennek tartja”[1].

Ehhez nagy örömömre hozzátették még:

„A Magyarországi Református Egyház Zsinata tudatában van, hogy állásfoglalása eltér mind a szekularizált társadalom egy részének felfogásától, mind néhány külföldi egyház vélekedésétől, meggyőződésétől. Mindazonáltal állásfoglalásunkat mégis – a “jobbra taníttatás” hitvallásos örökségével egyezően – azzal az Igéhez kötött lelkiismereti szabadsággal hozzuk meg, hogy “Istennek kell inkább engedni” (ApCsel. 5,29), mintsem a korszellemnek” [2].

A Magyarországi Evangélikus Egyház részéről, Fabiny Tamás kijelentése tűnik mérvadónak:

„Minden jóérzésű keresztény ember megérti az azonos neműek diszkriminációjának elfogadhatatlanságát, de a házasság egy más fogalom, és más jellegű kapcsolatra van fenntartva. Mi azt valljuk, és ettől nem is fogunk eltérni, hogy a házasságot egy férfi és egy nő kapcsolatának tartjuk. Ebben nem követjük a skandináv egyházakat” [3].

A Magyarországi Baptista Egyház tanításában prof. dr. Almási Tibor, a Baptista Teológiai Akadémia rektorának véleménye vehető alapul [4], aki szintén lehetetlennek tartja egynemű párok házasságkötését.

Mi következik ebből? Írásommal elsősorban magamban akarom tisztázni, kivel is lehetek én ökumenizmusban, de egyúttal elismeréssel adózom a magyarországi református, evangélikus és baptista közösségeknek. E szövegben nem ítélem el a saját nemük iránt vonzódó embereket, a homoszexuális személyek méltóságát tiszteletben tartom, és magát a homoszexuális hajlamot erkölcsileg nem minősítem, a homoszexuális viselkedést (a hajlam kiélését) azonban elítélem, és azon „egyházakat” is bírálattal illetem, amelyek megpróbálják megváltoztatni Isten teremtési rendjét, és szentesíteni az ilyen kapcsolatokat. Nem tudok tehát ökumenikus párbeszédet folytatni a református, evangélikus és baptista egyházzal, mert ilyen nincs is, vannak azonban adott országokban reformátusok, evangélikusok és baptisták, ezeket azonban külön-külön kell megvizsgálni, mert sokszor kardinális kérdésekben eltérnek egymástól. Hála Istennek Magyarországon élek, ahol még nyugodtan imádkozhatok együtt a református, evangélikus és baptista egyház tagjaival, mert a kegyelemnek itt még van természeti alapja. Mi azonban a garancia, hogy ez nem változik meg? Ki garantálja ezt? Régebben ez azokban az országokban sem volt így, ahol most már megáldják az egyneműek házasságát. Magyarországon ki dönti el, hogy marad-e ez a tanítás, vagy változás áll be benne? Jogában áll-e egyáltalán eldönteni ezt bárkinek is közülünk? Ezekre a kérdésre az egyes közösségeknek kell választ adniuk. Ha megváltozik a véleményük, katolikusként ki fogok jönni az ökumenikus istentiszteletről, vagy el sem megyek! Isten óvjon ettől! Remélem, nem változik, és maradhatok!

[1] A Magyarországi Református Egyház Zsinatának állásfoglalása a házasság, a család és a szexualitás kérdéseiről III., Budapest, 2004. május 6.

[2] Uo. IV.

[3] https://kotoszo.blog.hu/2017/02/20/fabiny_origo_interju (2020. február 18.)

[4] vö. https://www.baptist.hu/2018/04/prof-dr-almasi-tibor-elragadtatas-homoszexualitas-eredendo-bun/ a 20 perc 48 másodperctől (2020. február 18.)

Szexböjt

Rengeteg útja-módja van a böjtölésnek, de mindegyikben az a közös, hogy valami számunkra fontosról és értékesről mondunk le. A rosszról és a bűnről mindig kötelesek vagyunk lemondani, a jóról azonban, bár ez nem kötelességünk, de lemondhatunk, egy még nagyobb jó érdekében. A böjt alatt általában a táplálkozásunkba bevezetett korlátozásokat szoktuk érteni, legyen az akár minőségi (pl. az édesség, vagy hús megvonása önmagunktól), akár mennyiségi (pl. egy étkezés elhagyása, vagy háromszori étkezés egy jóllakással) kifejeződése ennek. Érdemes azonban elgondolkodni azon, hogy a két legerősebb ösztönünk, a lét- és a fajfenntartás közül csupán az elsőben játszik fő szerepet a táplálkozás, a másodiknak az alapja és éltetője a szexualitás. Kételkedhetünk-e abban, hogy ez fontos és értékes területe az emberi életnek? Mindannyiunk válasza egyértelműen a nem. A szexualitás fontossága és értékessége tehát megadja számunkra a lehetőséget, hogy szexböjtöt tartsunk.

Szent Pál apostol Isten csodálatos ajándékának tartotta a házastársak szexuális életét, éppen ezért figyelmezteti a korintusi híveket: „Ne tartózkodjatok egymástól, legfeljebb közös akaratból egy időre, hogy az imádságnak szenteljétek magatokat; azután legyetek ismét együtt, hogy a sátán meg ne kísértsen titeket, mivel nem tudtok önmegtartóztatásban élni” (1 Kor 7,5). Szent Pál buzdítja a keresztényeket, hogy minél gyakrabban fejezzék ki szeretetüket szexuális módon házastársuk felé, de „közös akaratból egy időre” azért megteheti a férj és a feleség, hogy az imádságnak szentelje magát, akár együtt, akár külön-külön. Ebből rögtön következik is, hogy az imádság egy nagyobb jó, mint a házastársak szexuális élete, és azért mert az imádság közvetlenül Istenre irányul, és a vele való kapcsolat megerősödése és elmélyülése a célja, visszahat majd a kisebb jó, a házastársak szexuális életének még jobbá tételére is.

Ezek szerint érdemes „egy időre”, mondjuk akár a nagyböjt idejére szexböjtöt tartani a házasoknak? Úgy gondolom, hogy azoknak a házaspároknak mindenképp, akik rendszeres és gyakori szexuális életet élnek, érdemes a böjtnek ezt a módját választani, hogy az imádság által még jobban elmélyülhessen kapcsolatuk – külön-külön, és együtt is – Istennel, és a böjt tisztító hatása következtében megújult szeretettel lehessenek majd ismét egymáséi a szex által. Az egymástól való tartózkodás megtisztíthatja ugyanis a társhoz való szexuális közeledés szándékát, segíthet az önuralom növelésében, amely megóvhat a szexuális élmények hajszolása által kialakult önzéstől, énközpontúságtól, amikor a másik személye csupán egy jó érzés eléréséhez szükséges eszközzé válik.

Az önmegtagadásnak egy másik formáját javasolnám viszont azoknak a házaspároknak, akik nem élnek rendszeresen szexuális életet, hiszen ők valamilyen értelemben már szexböjtöt tartanak, így őket inkább arra biztatnám Szent Pál szavaival élve, hogy „ne tartózkodjanak egymástól”! Mindenkinek más a szexuális étvágya, de enni kell, azaz a házasságban jelen kell lennie az Isten által elgondolt szexuális életnek. Előfordulhat ezért az is, hogy ilyen esetben az önmegtagadásnak a megfelelő formája sokkal inkább a házastárs szexuális igényeinek a kielégítésére való törekvés lesz, ami a „kisebb étvágyú” féltől önmaga korlátainak legyőzését követeli meg, hogy még teljesebben fejezhesse ki szexuális módon a szeretetét a „nagyobb étvágyú” társa számára, aki oly nagyon vágyik erre, hisz nem önszántából „böjtöl”.

Szerzetesként viszont a szexuális életben szigorú böjtöt vállal az ember. Nem szolgál ez sem más célt, mint az imádságos élet által az Istenhez való szorosabb kapcsolódást, mert Ő mindennél jobb, így Érte mindenről érdemes lemondani, még a nagyon jónak alkotott szexuális életről is. Mindnyájan böjtöljünk tehát a nekünk megfelelő módon, de mindig azzal a céllal, hogy a böjt, legyen az akár a szexböjt, képessé tegyen a még nagyobb szeretetre!

Már halála előtt halott volt, hogy éljen

Az alábbi írás a Barna Máté O.P. atyáért 2018. október 5-én bemutatott gyászmisén elhangzott homília írott és szerkesztett változata

Úgy gondolom, hogy meghalni tudni kell. Ezt nem elszenvedjük, ezt – jobb esetben –megtesszük. Mit is jelent ez? Hogy nem passzívak vagyunk ebben. És amikor, amit még sose csináltam, egy testvérem gyászmiséjén kell beszélnem, akkor kénytelen vagyok meglátni az Istennek a kezét ezekben a dolgokban, amelyek történnek. És nem véletlen, valószínűleg nagyon nem véletlen az, hogy az én testvérem október elsején adta át lelkét Teremtőjének. Mert október hónap a rózsafüzér hónapja, amely rendünkben nagyon fontos imádság, és amelyben szüntelen imádkozzuk azt, kérjük Máriát, hogy imádkozzon „érettünk most és halálunk óráján”. És amikor Máté, hiszen a rendünk tagja volt, és minden nap imádkozta ezt, erre kérte Máriát, úgy gondolom, hogy ő ott volt, mert nem tud ellenállni ezeknek a kéréseknek, a mi Édesanyánk ott volt mellette, amikor lehunyta szemét itt a földön örökre.

Mégis azt kell mondanom, hogy Máté nem október elsején halt meg. Ő már sokkal előbb meghalt, és ez sokkal fontosabb. Amit egy szerzetes átél, amit megtapasztal, amikor átadja az életét Krisztusnak, az szintén a halál. És Máté testvérem, hozzám és testvéreimhez hasonlóan, a következő szöveget mondta el, amikor erre itt volt az idő.

„Én, Barna Máté testvér, fogadalmat teszek, és engedelmességet ígérek Istennek, a Boldogságos Szűz Máriának, Szent Domonkosnak és neked Timothy Radcliffe testvér, a Prédikátor Testvérek Rendje általános főnöke és utódai helyett neked, Dóczy Zsigmond testvérnek a Magyar Tartomány általános főnökének Szent Ágoston Regulája és a Prédikátor Testvérek Rendjének Konstitúciói szerint, hogy engedelmes leszek neked és utódaidnak mindhalálig”.

De mielőtt ezek a szavak elhangzottak, lefeküdt a földre, és meghalt. Már új emberként mondta ezeket a szavakat. Engedelmesség halálig. De mondhatom azt is, hogy engedelmesség a halálnak. Mert van, amikor egy erős férfi, egy fiatal ember, meg kell, hogy adja magát, és engedelmes kell, hogy legyen az Istennek, aki azt mondta, hogy most jött el az óra. És amikor a testvérem meghalt, akkor otthagyott valamit. Őt Ferencnek hívták világi életében, és ott a fogadalom előtt elhangzottak a következő szavak is: „A világban Ferenc volt a neved, a rendben Máté testvér leszel”. Ő már itt új nevet kapott, és ez az új név annak a jele, hogy ő már nem ehhez a világhoz tartozott. Persze bűnös volt ugyanúgy, mint mi, megtapasztalta az emberi gyarlóságot ugyanúgy, mint mi, törékeny maradt a teste ugyanúgy, mint nekünk, de már nem ehhez a világhoz tartozott.

Mert, ahogy olvastuk Szent Pál rómaiakhoz írt levelében: „Krisztussal meghaltunk a keresztségben” (vö. Róm 6, 3-9); és a szerzetesi fogadalom ennek a keresztségnek a még mélyebb megélése. Meghal bennünk az is, ami jó, de nem annyira jó, mint az Isten. És a szerzetesség, ennek a halálnak a gyakorlása. Mi már – jobb esetben, és imádkozzatok értünk, hogy tényleg így legyen –, meghaltunk ennek a világnak. És erről szeretnénk tanúságot tenni. Ez az életforma, amelyet Máté testvér is élt, az örök életről tett tanúságot, mert mi már úgy élünk, mint az angyalok, nem házasodunk, és nincs vagyonunk, csak az Isten, és neki engedelmeskedünk mindhalálig. Róla kell, hogy szóljon egy szerzetes élete, és úgy gondolom, hogy Máté élete erről szólt. Mindannak ellenére, hogy bűnös ember volt, de az életét átadta Krisztusnak, és tanúságot tett a feltámadottról, mert ez volt a hivatása. Ekkor a rendünk habitusára is gondolok – és ezt szeretem hangsúlyozni–, hogy a mi rendünknek a ruhája fehér, azért mert mi már szeretnék, hogyha azt a fehér ruhát látnák az emberek, amelyet a mennyben mindenki viselni fog, amelyet a Bárány vérében mosott meg minden keresztény, és amelyet a keresztségkor ti is megkaptatok. De mi kaptunk egy másik ruhát is, egy szerzetesi ruhát, amelyet ugyan még fekete palást takar, de Máté már levetette ezt a palástot. Most már nincs rá szükség. Most már engedelmes volt mindhalálig, engedelmes volt az Istennek, és ezért levethette palástját, levethette a gyász ruháját, a feketét, azért, hogy örökké fehérben lehessen. Ezen az oltár előtti képen is felfelé néz: Istent mutatja, és ez a prédikátor hivatása.

Ők is édesanyák? Ők is gyermekek?

Elmúlt anyák napja, és vannak, akiket nem köszöntöttek. Nők, akik oly nagyon megörültek a pozitív terhességi tesztnek, és álmukból még sem lett semmi. Nők, akiket nem tartanak anyának, vagy akik nem is tudják, hogy anyává váltak. Nők, akiknek gyermekük nem látta meg a napvilágot. Édesanyák, akik elvetéltek.

Szörnyű érzés könnyekkel telt szempárokba nézni, amelyek arról beszélnek, hogy nincs köztünk az, aki pedig jelt adott magáról, akit már az ultrahangon is megpillanthattak az akkor még az öröm könnyeitől csillogó szemek. Borzalmas látni az elkeseredett szív fájdalmát, amely alatt egy piciny szív dobogott, de már nem lüktet többé. Lélekfacsaró tapasztalat hallani a csendet, amelyben rutinműtéttel távolítják el édesanyja testéből a kis sejtcsomónak nevezett ember testét, aki sem névvel, sem halotti anyakönyvi kivonattal, sem sírhellyel nem rendelkezik. E csendet pedig követi a hangos zokogás, hiszen aki eddig köztünk volt, senkivé és semmivé vált, és aki világra hozta volna őt, e világ számára nem édesanya. E nő kudarcot vallott önmaga és e világ előtt, mert nem szülte meg a csöppséget, aki idejekorán távozott a földi életből.

Csak évek kérdése pedig, és e meg nem született parányi teremtmény anyák napján ugyanúgy szavalhatta volna édesanyja örömére Weöres Sándor Buba énekét, mint megannyi világra jött társa, és bár senki sem emlegeti e apróság nevét, ő valóban gyermek volt, egy igazi ember. Még ha nem is helyezték karjaira, nem hallhatta sírását, és emlői sem táplálhatták, a nő, akinek méhében megfogant és fejlődött, valóban az ő édesanyja.

Igen, Te, akire úgy tekintenek, mint akinek nem sikerült a gyermekvállalás, Te is édesanya vagy! Igen, Te, aki önmagadról azt gondolod, hogy alkalmatlan vagy egy gyermeknek életet adni, Te is édesanya vagy! Igen, Te, akit az orvosok egy gyermektelen nőnek tartanak, Te is édesanya vagy! Hiszen valóban egy gyermek édesanyjává lettél, még ha az orvos csak egy sejtcsomónak gondolta őt.  Hiszen, méhedben már életet adtál gyermeketeknek, bár nem születhetett meg. Hiszen, amikor petesejted egyesült a hímivarsejttel Isten teremtette gyermeked halhatatlan lelkét, még ha e földön rövid ideig is élhetett. Te már édesanya vagy, mert gyermeked élete nem a születéssel, hanem a fogantatással kezdődött!  És kedves Édesanya, bár életünk hosszát itt e világon nem mi határozzuk meg, gyermeked rövid élete örökké folytatódik a Mennyországban, ahol földi pályafutásodat bevégezve találkozhatsz és örökre együtt lehetsz vele.

Papként politikáról

Bajban vagyok, kényelmetlenül érzem magam, sőt már-már szinte „kétségbe vagyok esve”, mert közeledik a 2018-as országgyűlési képviselők megválasztásának a napja. Választás? Sajnos csak rosszat választhatok, és így máris konfliktusba kerülök lelkiismeretemmel, amely így szól: „Tedd a jót, kerüld a rosszat”. Hogy miért e belső feszültség? Keresztényként, katolikusként élek, és ezt nem is tagadom. Vannak olyan értékek, amelyek számomra nagyon fontosak, de úgy gondolom, hogy ezek –bár a katolikus hithez és erkölcshöz is tartoznak– „nem »vallási értékek«, hiszen ezek az etikai követelmények az emberi létben gyökereznek és a természetes erkölcsi törvényhez tartoznak. Aki ezeket védi, nem kell, hogy feltétlenül kiálljon a keresztény hit mellett” [Hittani Kongregáció Katolikusok részvétele és magatartása a politikai életben 5.].

A lelkiismeretemmel azt ismertem fel, hogy nincs olyan párt, amelyik teljes mértékben az általam vallott értékeket képviselné. A feszültség pedig abból adódik, hogy keresztényként felelősnek érzem magam, hogy egy jó vagy jobb világ létrejöttében részt vegyek, de nincs, akikre ezt a munkát rábízhatnám a szavazatommal, anélkül hogy valami rosszat is támogatnék ezzel. Egy kényszerpályán haladó kötöttpályás jármű vezetőjéhez hasonlít a helyzetem, aki egy elágazáshoz érve arról kell, hogy döntsön, hogy több vagy kevesebb emberi életet áldozzon fel vagy mentsen meg. Mindegy merre irányítja a járművet, így is, úgy is, felbecsülhetetlen értéket, emberi életet hagy pusztulni. A felvázolt helyzetben nincs igazán jó döntés, ahogy számomra sincs igazán jó döntés a 2018-as választásokon. Ezt persze mérhetetlenül sajnálom, de ez a helyzet, mert ezt mondja a lelkiismeretem.

Én nem alapíthatok pártot, mivel katolikus szerzetes és pap vagyok, de várok azokra, akikben lesz elég bátorság, hogy a szentségnek ezt a rögös útját járják. Várok olyan bátor emberekre, akik Morus Szent Tamás nyomdokait követik majd, aki a politikai életben helyesen működő, megalkuvást nem ismerő lelkiismeret szentje. Remélem, egyszer teljes nyugodtsággal adhatom le a szavazatomat, mert lesz, akire ily módon szavazhatok.

Sajnos most marad a rossz kényszerű választása, legyen akármennyi jó is mellette. Ha valami abszolút rossz, akkor abszolút rossz. Egyetlen dolgot tehetek, X. Kelemen pápa jelmondatába kapaszkodva: „a jót fokozva, a rosszat csökkentve (bonum auget, manum minuit)” hozom meg döntésemet. Csak ezt tehetem, de ezt megteszem. Ezzel együtt azonban várok egy jobb világot, amelyben megjelenik az engem képviselni képes emberi közösség, olyan emberekkel, akik egyszerűen emberek, és az emberi természeten alapuló erkölcsi törvény szerint akarnak cselekedni és cselekszenek is.

Nekik már most ajánlom Egyházam itt megtalálható írását.

Amikor a pap szól be!

Nyugtalanságot érzek a lelkemben. A 2017. november 20-án megtartott Szólj Be a Papnak! rendezvényen a nagy vitát kiváltó lombikprogramról lehetett hallani. A havonta megrendezésre kerülő vitaalkalmakon a kérdezők soraiban sokszor tapasztalható volt a személyi változás, hol a témától, hol az esemény időpontjától vagy helyszínétől függően. Most azonban változás állt be a válaszadók soraiban is! A tanúságot tévő házaspár, Záhonyi Kata és Lajos mellett, Illyés Gabriella Márta TORG ferences rendi nővér, Fr. Dr. Fodor Ákos SFV belgyógyász szakorvos és Dr. Kovács Krisztián református lelkész, a református etika ismerője nézett farkasszemet a kérdezőkkel. Végre nem tőlem kérdeztek, és most végre én is beszólhatok! Márta nővérnek szeretnék beszólni!

Saját tapasztalatomból tudom, hogy nem könnyű gyorsan reagálni a kérdésekre, és nem is jut mindig eszébe az embernek minden pontosan úgy, ahogy kellene, és ami segíthetné őt a válaszadásban. Gyorsan kell reagálni és megfogalmazni egy viszonylag rövid választ. Még tévedések is előfordulhatnak! Nem mindegy viszont, mi a téves az állításunkban! Márta nővér (amint az a Facebook-on közzétett felvétel 53 perc 44 másodpercétől is hallható) a „Mi a különbség egy lombikból fogant, és egy természetes úton fogant gyermek között?” kérdésre válaszolva elmondja, hogy nem szakértője a témának, és nagyon utána kellett néznie a dolgoknak, mindemellett válaszában olyan kijelentéseket tesz, amelyeket érdemes összevetni a Katolikus Egyház hivatalos megnyilatkozásaival.

Márta nővértől hallhattuk, hogy egy ismerőse, akinek a lombikprogram segítségével (mely egyébként csak egy az asszisztált reprodukciós technikák (ART) közül) fogant gyermeke van, nem tartja bűnnek a lombikprogramot, és a nővér idézi dr. Kőrösi Tamás a kisalföld.hu-n 2017. augusztus 28-án megjelent írását (1 óra 40 perc 20 másodperctől az említett videóban), amelyben a doktor úr megemlíti, hogy ő volt bencés diákként, keresztény emberként szólal meg, és írásában hivatkozik a Bibliára, neves papokra és egy ismert, de már elhunyt magyar morálteológusra, Somfai Béla jezsuita szerzetesre, aki szerint:

„Nincs szükség etikai konszenzus kialakulására a testen kívül létrehozott embriók emberi méltóságának elvi kérdésében. Az eljárás ugyanis nem sérti a létrehozott embriók emberi méltóságát, ha

1.: házastársak között történik;

2.: ha hatékonysága megközelíti a természetes folyamatát, azaz nem jár ez emberi élet pusztulásának jelentősebb arányával, mint a természetes folyamat;

3.: nem használnak adományozott ivarsejteket;

4.: a magzatban felfedezett fejlődési rendellenességek esetén kizárják a terhességmegszakítás lehetőségét;

5.: nem hagynak vissza embriókat kísérletezés céljából.”

Márta nővér szavaiból és hivatkozásaiból arra lehetne következtetni, hogy bizonyos esetekben lombikban létrehozni embriókat erkölcsileg megengedett és helyes cselekedet. Mi történik itt? További mondandóm megértéséhez elengedhetetlenül szükséges leszögezni, hogy a szabad elhatározásból végbevitt emberi cselekedetek erkölcsisége függ: a választott tárgytól, a kitűzött céltól vagyis a szándéktól, és a cselekedet körülményeitől. A tettem tárgya alapvetően az, amit megteszek, pl. adakozhatok valamilyen segélyszervezet számára. A cselekvésem célja vagyis a szándék feltárja miért teszem azt, amit teszek, hogy pl. szeretnék segíteni a rászorulókon az adakozásommal. A körülmény pedig, mely az adakozásomat jellemzi, lehet pl. az, hogy nagyon kevesen adakoznak arra a célra, amelyre én adtam, így ez növeli adakozásom értékét. A Katolikus Egyház Katekizmusa a következőt mondja:

1755 „Az erkölcsileg jó cselekedet egyszerre föltételezi a tárgy, a cél és a körülmények jóságát. A rossz cél akkor is megrontja a cselekvést, ha tárgya önmagában jó (például azért imádkozni vagy böjtölni, hogy "lássák az emberek").

A választott tárgy önmagában rosszá teheti az egész cselekedetet. Vannak konkrét cselekvésmódok (például a paráznaság), melyek választása mindig téves, mert választásuk magában foglalja az akarat rendetlenségét, azaz az erkölcsi rosszat.

1756 Tévedés tehát az emberi cselekedetek erkölcsiségét csak a szándék vagy a keretüket képező körülmények (környezet, társadalmi nyomás, kényszer vagy szükséghelyzet) alapján megítélni. Vannak cselekedetek, amelyek önmaguk által és önmagukban, a körülményektől és szándékoktól függetlenül mindig súlyosan rosszak tárgyuk miatt; ilyenek a káromlás és a hamis eskü, az emberölés és a házasságtörés. Soha nem szabad rosszat tenni azért, hogy abból jó származzon”.

Az Egyház kimondja tehát, hogy „vannak cselekedetek, amelyek önmaguk által és önmagukban, a körülményektől és szándékoktól függetlenül mindig súlyosan rosszak tárgyuk miatt”, és ezek közé sorolja a paráznaságot és a házasságtörést is. Mi köze ennek a lombikprogramhoz? Az, hogy ezt az asszisztált reprodukciós technikát ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a férj és a feleség kölcsönös önátadásába, melynek a hitvesi ágyban a helye, bekapcsolódik egy orvos is, harmadikként befeküdvén melléjük, hogy laboratóriumot alakítson ki az ágyból, és ő legyen ennek az „önátadásnak” a főszereplője. Elég abszurd, hogy a legintimebb közelségnek ezt a szentségét ily módon sértsük meg, és erről ki is kell jelentenünk, hogy paráznaság és házasságtörés! Lehet jó a cél, egy új ember születése, de a cselekedet tárgya a rossz, melyet semmilyen szent cél nem szentesíthet! Akármilyen ügyesen is végzik a lombikprogram orvosai a munkájukat, azaz ha az eljárás házastársak között történik, nem adományozott hímivarsejtekkel, csak egyetlen petesejtet termékenyítenek meg, és azt ültetik be, valamint más megtermékenyített petesejteket nem fagyasztanak le és/vagy pusztítanak el, és hagyják megszületni a fejlődési rendellenességgel fejlődő gyermeket is, az akkor sem lesz erkölcsileg jó cselekedet. Az asszisztált reprodukciós technikák erkölcsi megítélésében a Hittani Kongregáció megnyilatkozása konkrét segítséget nyújt:

„Ha a technikai segítség a házastársi aktust megkönnyíti, vagy segítségére van természetes céljai elérésében, akkor morálisan igenelhető. Abban az esetben viszont, ha a technikai beavatkozás a házastársi aktus helyébe kíván lépni, morálisan megengedhetetlen”. (Donum vitae instrukció, II, 6) Amint szétválasztjuk tehát a megtermékenyülést a házastársi aktustól bensőleg rossz (intrinsecus malum), vagyis bűnös cselekedetről beszélünk! Márpedig a lombikprogramban ez történik, és így az mindig bűnösnek minősül!

Ki mondja meg azonban, hogy mi jó, és mi rossz? Az imént idézett dokumentum vajon hiteles és biztos eligazítást ad? A kérdés kényes, mivel épp egy apácának „szólok be”, aki mégsem egyszerűen az utca kereszténye, ráadásul neves emberekre hivatkozik, egy lombikprogramban részt vevő keresztény orvosra és a bioetika ismert magyar képviselőjére a jezsuita rendből. Nem bízhatunk meg hármójukban? Hisz pont arról van szó, hogy ők az egyházat képviselik, nem? Mit tegyen egy bizalommal hozzájuk forduló „laikus”, ha ők, a „szakértők” valamit mondanak, akkor az csak úgy van, nem?! Bizony, bármennyire furcsán is hangzik, sajnos nem feltétlenül egyezik az Egyház és az „Egyház nevében” megszólaló személy véleménye, persze a kettő teljes összhangja a normális eset. Hányszor hallottam már, hogy egy másik atya épp az ellenkezőjét állította mindannak, amit én mondtam egy hívőmnek, és mégis kiderült, hogy van objektív igazság, amelyhez igazodni a lehető legértelmesebb viselkedés a részünkről!

Isten maga az igazság! Ha Ő szól, igazat mond! De hogyan hallhatjuk meg az Ő szavát, olyan kérdésekben, melyek a mai korban merültek föl először? A válasz egészen logikus. Isten teremtette ugyanis ezt a világot, és jelen van a teremtett valóságban, mely ugyan nem része az Istennek (panenteizmus), és nem is azonos Vele (panteizmus). Ő nem csak oka a teremtésnek, de célja is, és minden ok-okozati összefüggés, melyet felfedezünk a minket körülvevő világban, egy Istentől származó logikára irányítja a figyelmünket. Az egész teremtett világban létezik egy belső logika, mely szerint működik minden, és ezeket a dolgok természetéből fakadó törvényeket hívjuk erkölcsi természettörvényeknek, melyek a teremtő Isten szükségszerű akaratát tárják elénk. Ennek a törvénynek az alapját az ember értelmes természete képezi, mely az erkölcsi rendet teremtő Isten képmása bennünk, és így erkölcsi értelemben kötelez bennünket. Egyszerűen mondva: ami a józan ésszel ellentétes, az erkölcstelen. A beszéd például arra való, hogy kimondjuk gondolatainkat (ez a belső logikája), mihelyt azonban a kiejtett szavak nem felelnek meg a gondolataimnak, hazudok (azaz a józan ésszel ellentétes dolgot művelek). A „lényegénél fogva rossz” (intrinsecus malum) cselekedet, tehát a tett belső logikájából következik. Erre az igazságra épül a Tízparancsolat utolsó hét törvénye is.

Isten bár jelen van a teremtett világban, és belső logikájának is Ő az alapja, mégis ki kell mondanunk, hogy Ő maga természetfölötti valóság, és ebből az következik, hogy vele a hit útján léphetünk kapcsolatba. A hit válasz Isten különleges megszólalására, azaz a kinyilatkoztatásra, amely Jézus Krisztusban érte el a maga teljességét, vagyis Isten általa mindent elmondott nekünk önmagáról, ami üdvösségünk eléréséhez szükséges. Jézus apostolaira bízta saját küldetésének folytatását mondván: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el” (Lk 10,16). A tizenkettő és utódaik közössége az Egyházban a hierarchia (a „hier-archy” szent rendet jelent) csúcsán helyezkedik el, mely az oldás és kötés hatalmában nyilvánul meg (vö. Mt 18,18), amit Péter egymagában is gyakorolhat (vö. Mt 16,19). Ez a hatalom alapvetően a közösségbe való felvételt vagy az abból való eltávolítást jelenti, és a mindenkori pápa és a vele teljes egységben lévő püspökök gyakorolják ezt, mint a hitbeli és erkölcsi tanítás őrzői, és őket nevezzük Tanítóhivatalnak. A Szentlélek biztosítja e hatalom folytonosságát, így a látható Egyház a Szentírásra és a Szenthagyományra támaszkodva ad választ azokra a kérdésekre, melyek csupán a mai korban fogalmazódtak meg.

A Tanítóhivatal sokféleképpen megnyilatkozhat, de legáltalánosabban ennek rendes módját választja, amely egyetemes, ha az egész egyházat érinti. Ez a nyilatkozat lehet tévedhetetlen vagy hiteles. A hiteles tanítás nem tévedhetetlen, de hivatalosan hirdetett tanítás, mely vallásos engedelmességet (obsequium religiosum) követel meg a hívőktől. Tévedhetetlennek azt a tanítást mondjuk, melyet a pápa a vele teljes közösségben lévő püspökökkel együtt hit és erkölcs dolgában fogalmaz meg, ez kötelező érvényű az Egyház minden tagjára nézve. A különféle bioetikai kérdésekről az egyház számos helyen és dokumentumban nyilatkozott már, aki viszont kiskapukat keres a Tanítóhivatal megnyilatkozásai között „biztosan meg fogja találni”, hogy megmagyarázza saját álláspontja „helyességét”. A kérdés azonban sokkal merészebb a lombikprogram esetében: Megengedhető-e bizonyos esetekben a bűn? A bűn? Az a bűn, amely szétválasztja egy új ember világra jöttét (megfoganását, azaz teremtését) szüleinek a házastársi aktusban megtörténő kölcsönös önátadásától (a Teremtővel való együttműködésüktől) soha sem engedhető meg! Nem, nem, soha! Nincs kivétel! A „lényegénél fogva rossz” (intrinsecus malum) cselekedetek esetében soha sincs kivétel, és ebben soha sem fog változni, és nem is változhat meg az Egyház tanítása, amely "csupán" védi a természetes ésszel felismerhető igazságot.

A bűn tényén az sem változtat, hogy milyen szép érzések kísérik a bűn elkövetését. Tegyük fel például, hogy egy fiatalkorú (18 év alatti) szerelmespár, akik nem részesültek a házasság szentségében, óriási érzelmekkel szeretik egymást, és szexuális kapcsolatot létesítenek egymással, amelynek következménye egy gyermek megfoganása. Bűn? Igen, az, mint minden házasságon kívüli szex. A gyerek bűnös? Nem. De lehet, hogy elgondolkodik majd, hogy miért is él az anyja egy másik férfival, mert a biológiai apja a nagy ijedelemtől, amikor megtudta a hírt, egyszerre hagyott ott anyát és gyereket. De még ha el is veszi feleségül, ettől a gyermek házasságon kívül fogant, paráznaság bűnében. Persze a példa egy mai, a szexuális erkölcsök területén érzéketlen lelkiismerettel bíró embert már nem győz meg, de ettől a rosszat még, rossznak kell neveznünk.

Higgyük már el végre, hogy Isten nem akar nekünk rosszat, amikor a bűn elkerülésére hív! Az Egyház sem csupán a saját véleményét képviseli, hanem Istenét, és a kettő egyet képez. Az Egyház véleménye viszont nem egy keresztény orvos, szerzetesnővér, szerzetestestvér, pap, vagy akár püspök bármelyik megnyilatkozása, csak akkor beszélnek ők az Egyház nevében, ha annak tanításával teljesen egyezik a véleményük. Bármely más esetben kiállhatnak az Egyház nevében, de mégsem az Egyházat fogják képviselni. Mindezek ellenére, Kedves Olvasóm, bízz meg az Egyház nevében megszólaló emberekben. Még akkor is, ha tudtodon kívül nem az Egyház álláspontját képviselik. Isten őket fogja számon kérni bűnükért, de ha megtudod az igazságot, akkor már Te is felelős vagy a döntésedért! Néha azonban Te magad is utánanézhetsz a dolgoknak. Ha már valamibe belefogsz, akkor okosan csináld, nehogy hasonlíts a buta emberhez, „aki házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak. Az összedőlt és romhalmazzá vált” (Mt 7,26-27). Első dolgod lehetne például a www.termekenyvagy.hu oldal meglátogatása, ahol az Egyház tanításának megfelelő segítséget kaphatsz, ha a gyermektelenség problémájával küzdesz! Emlékezz, Isten jót akar neked!

Szabadon szeretni

Elbűvölve hallgatom a Margaret Island Engedd, hogy szabad legyek című számát, igaz, hogy a nagy előd, Bródy János szerzeménye mind a zene, mind a szöveg, de épp a fiatal együttes újszerű előadásmódja porolja le, hozza elő a régi kincseskamrából és tárja elénk a még ma is aktuális mondanivalóval bíró értékes dalt, mely 1989. július 23-án jelent meg a Hang nélkül című albumon.

Miről is szól ez a „nóta”? Egy olyan igazságról dalol, mely rengetegszer napvilágra akar jutni, pont az olyan beszélgetésekben, ahol a „Miért engedte meg Isten?” kérdés is felhangzik. Látszólag mintha teljesen eltértem volna a témától, pedig ritkán gondolunk a szabadság és a szeretet között fennálló egyértelmű összefüggésre, mely önkéntelenül is magával vonja azt, hogy megjelenhet az életünkben az is, amit Isten nem akar, de megenged. Itt rögtön az említett dal refrénjének szavaira érdemes felfigyelni:

Mert szeretni csak úgy lehet,

És remélem, elhiszed,

Ha kikényszeríted a vallomást,

Abban nem lesz köszönet.

Mert szeretni csak úgy lehet,

Ha szabadon szerethetek,

És hidd el, neked is jobb lesz úgy,

Hát engedd, engedd, engedd, hogy szabad legyek!

Amikor a szeretet kényszerből fakad, nem szeretet többé. A szeretet csak szabad döntés eredménye lehet. Ha én akarom, szerethetek! Isten csodálatos elgondolással szabad akarattal ajándékozott meg bennünket pont azért, hogy szabadon szerethessük Őt és egymást. A „Miért engedte meg Isten?” kérdéssel általában arra szoktunk rákérdezni, hogy miért engedte meg Isten, hogy a rossz, a bűn megjelenhessen a világunkban. A szeretetre való képességünkkel együtt jár annak a lehetősége is, hogy nemet mondunk a Teremtőnk által elgondolt szeretettervre. Isten a szabadság odaajándékozásának elmulasztásával elkerülhette volna annak a lehetőségét, hogy megjelenjen a bűn és a rossz a világban, de ezzel nem adott volna helyet a szeretetnek sem, mely szabad döntésből fakad. Ha nem lenne esélyem szeretni, nem is követhetnék el bűnt, és így nem is vonhatnának felelősségre, hiszen az egész emberi élet csak egy bábszínházhoz hasonlítana, melyben Isten irányít mindent a saját maga szórakoztatására. Szerencsénkre ez nem így van, de ezzel együtt a felelősségünknek is tudatában kell lennünk. Isten nem akarja a rosszat és a bűnt, de megengedi, hogy megtegyük, hisz szabadnak, szeretni képes embereknek teremtett minket, vagy a dalszöveg szavaival élve, nem vagyunk a birtokai, hanem a társai, és pont a szabadságunk teszi lehetővé, hogy higgyünk Neki, tiszta szívvel becsüljük Őt, és bízzunk meg Benne.

Itt talán érdemes felhívni a figyelmet szabadságunk korlátozott voltára. Szeretni valóban csak úgy lehet, ha szabadon szerethetünk, de sokszor a szabadságunkat arra, használjuk, hogy bármit megtehessünk, még azt is, ami nem jó. Ha a szabadságot úgy értelmezem, hogy csak akkor vagyok szabad, amikor bármit megtehetek, akkor egy óriási csapdába kerülök, mert a szabadságomat elszakítottam a jótól. Szerencsére mi emberek nem tudunk, olyan dolog mellett dönteni, amiben nem látunk valami jót, hasznosat a számunkra, és így bármit teszünk is, azért tesszük, hogy nekünk jó legyen. Ebből az következik, hogyha rosszul használom fel a szabadságomat, helytelenül döntök és bűnt követek el, akkor is a bűnös cselekedetben meglévő (kicsi) jó miatt teszem ezt. A bűnben azonban bár ott a jó, de sokkal több a jónak a hiánya, mely egy hasonlattal élve olyan, mint amikor valaki egy 99%-ig megrohadt almát kezd el enni, azért az 1%-ért, amely ehető, és mégis „jóízűen” elfogyasztja az egészet. Nem abszurd ez? Valószínűleg eggyetértük abban, hogy az. Ritkán szoktunk rohadt almába harapni, ha látjuk, hogy olyan. Sokkal inkább az a jellemző, hogy beleharapunk, és akkor jövünk rá, mi is került a szánkba. Érdemes tehát egészséges almát enni, mert az valóban a javamat szolgálja. Ki mondja meg azonban, hogy melyik alma egészséges, honnan ismerem fel? Egy jó kertész biztosan tudja, és valószínű, hogy nem is véletlen, hogy Jézust is egy kertésszel keverték össze egyszer (vö. Jn 20,15).

Isten tudja, hogy mi a jó nekünk, Ő nem olyan, mint a fekete angyalok, akik csak látszólag szép dolgokat akarnak ránk sózni. Isten azzal, hogy megmondja nekünk mi a jó, és mi a rossz, mi az, amit tegyünk, és mi az, amit ne, nem korlátozni akarja a szabadságunkat, hanem kiteljesíteni azt. Csak szabadon szerethetek tehát, de ez nem jelenti azt, hogy a szabadságomból következően mindaz, amire lehetőségem van, a szeretet teljességére vezet, és a helyes szeretetet fejezi ki. Akkor leszek igazán szabad, és akkor szeretek majd szabadon, ha az igazán és objektíven jót teszem. Megtehetem tehát a rosszat is, de ez nem a szabadságom kifejezője, hanem a rabságomé, mert mindaz, ami elszakít vagy eltávolít Istentől és a másik embertől, az önzés börtönébe való önkéntes bezárkózással végződik. Isten az ő Fia, Jézus Krisztus által az Egyháznak elmondta azt, hogyan kell úgy élni, hogy az életem valóban kiteljesedjen, éppen ezért szabadságom és szeretetem helyes megélésében a legjobb tanácsadó számomra az Egyház. Szeretni tehát csak úgy lehet, ha szabadon szerethetek, de ez a szabadság csak a jó megtételében nyeri el értelmét, mely jót nem én határozom meg, hanem az Isten mondja el nekem Egyházán keresztül, hogy az Isten szerinti jót kívánva és téve a másiknak, igazán szabadon szeressem őt!

Sztár akarok lenni (2. rész)

Mivel a sztárság komoly dolog (lásd a Sztár akarok lenni c. bejegyzésemet), elhatároztam, végiggondolom, hogy is kell ezt helyesen megélni.

Az első és legfontosabb tudnivaló, hogy Isten szemében mindig is sztár voltam, vagyok és leszek. Olyan ez, mint a szülő-gyermek kapcsolat, melyben a szülő számára (normális esetben) a gyermeke mindig a szeme fénye, a csillaga, akit csak úgy önmagáért szeret. Igen, alapvető fajtája ez a sztárságnak, mert Isten önmagamért szeret, és nem azért, amit teszek. Ráadásul mindig is különleges sztár maradok a számára, nem kell versenyeznem senkivel, hogy felhívjam magamra a figyelmét, mert Ő a mi Atyánk, aki a teljesítményemtől függetlenül, ingyen szeret engem. Az Ő szemében mindnyájan egyediek vagyunk, le sem tudja venni rólunk a sztárcsináló tekintetét, és mégis, bár téged, engem és minden embert ugyanúgy szeret, ennek ellenére úgy teszi ezt, mintha egyetlen gyermeke lennék.

Itt persze érdemes kiemelni a mi különleges testvérünket: Jézus Krisztust. Ahogy a már elhíresült musical címe is utal rá, Ő a Szupersztár, aki egyáltalán nem halványítja el csillogásom, hanem éppen erősíti azt. Ő az, aki mindazt, ami ragyogásomat akadályozza, azaz a bűneimet, elveszi tőlem, így nélküle nem ragyoghatnék ilyen szépen, hiszen Ő a Megváltóm. A sztárok néha túlértékelik magukat, de az a tény, hogy Jézus Krisztus megváltott engem, életét adta értem a kereszten, arra enged következtetnem, hogy nagyon is értékes vagyok, és nyilvánvalóan te is, ugyanis mindnyájunkért tette. Itt is érdemes rávilágítani arra, hogy nem azért váltott meg, mert én valamivel kiérdemeltem ezt, hanem csak úgy, szeretetből. Nagyon megtisztelő egy ilyen tündöklő Szupersztár kicsi sztártestvérének lenni, és vele együtt ragyogni.

Ez rögtön rá is világít a sztárok egyik fontos tulajdonságára, mely nem más, mint az alázat. Az alázat azon alapszik, hogy tudom magamról az igazságot, a valóságban élek, és nem az illúziók világában. Ez azt jelenti, hogy nem gondolok magamról se többet, se kevesebbet a kelleténél. Először is azt kell tudnom, hogy annak köszönhetem fényemet, Aki „az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít” (Jn 1,9). Bizony be kell ismernem, hogy nem tudok mindent, sőt, hogy egyes dolgokat nem tudok hibátlanul megtenni, hogy rászorulok másokra, mert van, amiben ők jobbak, mint én, de van, amiben én tudok nekik segíteni. A lényeg, hogy tudjam, ki vagyok, és ne akarjak csillag helyett felfuvalkodott szupernóvává válni, mert annak egy nagy (szét)durranás lesz a vége. Másrészről viszont egy sztár ne legyen álalázatos, hanem világítson, ha már egyszer ez a feladata, és ne legyen kishitűségi érzése, hogy ő nem tud semmit, ő csak egy pici csillag. Isten nem vár el lehetetlent, szóval annyit kell megtennem, amennyit tudok, a többit a Szupersztár kipótolja.

A Szupersztár, Jézus Krisztus, élete sem volt egyszerű. Mindig rajta csüngtek az emberek, többször a sokaságtól be sem lehetett menni a ház ajtaján, melyben tartózkodott (vö. Mk 2,2-4), máskor annyira szorongatta a tömeg, hogy készenlétbe helyeztek egy bárkát a számára, ha ki kell menekíteni közülük (vö. Mk 3,9-10), előfordult az is, hogy nem volt lehetősége enni sem a tömegtől (vö. Mk 3,20), sőt mikor el akart vonulni végre egy magányos helyre az apostolokkal, azt sem engedték (vö. Mk 6,30-46). Hát, szerencsére itt még nem tartok, nem is biztos, hogy bírnám a népszerűség ezen fokát. Volt viszont egy hely, ahol Jézus Szupersztárból „átváltozott” egyszerű baráttá, mégpedig Márta, Mária és Lázár házában. Jézus a barátjának nevezte Lázárt (vö. Jn 11,11), és így valószínű, hogy annak nővéreit is barátként szerette, éppen azért fordult meg náluk oly sokszor vendégként (vö. Lk 10,38-42). Igaz, hogy nem vagyok még annyira kitéve a tömeg szorongatásának, mint Jézus, de nekem is jól esik hátradőlni a kanapén barátaim otthonában, nyugodtan elfogyasztani velük valami nagyon finom étket, és lassan kortyolgatni egy palack minőségi bort, miközben egyszerűen beszélgetünk. Köztük nem kell sztárkodnom, ők nem csak a médiából ismernek, náluk egyszerűen barát vagyok, és ez oly megnyugtató. Ők is önmagamért szeretnek. Néha azt is elmondják, ha valami nem tetszik neki velem kapcsolatban, de mindez olyan természetes, mert barátként teszik ezt, és én barátként fogadom tőlük. Jó, hogy van ilyen hely a számomra, jó, hogy vannak barátaim.

A barátok mellett, a sztár életének alapvető helyszíne a család, ahol szintén nem a színpadi alakítása miatt szeretik. Én szerzetes vagyok, lemondtam a családi életről, de pont e lemondás által tartozom egy olyan közösséghez, melynek alapítója már rögtön születése után sztár lett. Szent Domonkos ugyanis, akinek ma van az ünnepe, már keresztelésekor, mihelyt kiemelték a víz alól, egy csillagot viselt a homlokán, melyet dajkája vett észre. Ez az oka, hogy amikor őt ábrázolni szokták, legyen az festmény vagy szobor, csillaggal a homlokán láthatjuk. Ő is egy igazi sztár volt, ragyogott a sötét égbolton, és rendjének minden tagját is erre hívta, hogy az igazság ragyogása (veritatis splendor) váljék láthatóvá általuk. Már Szent Pál apostolnál is találunk egy furcsa mondatot: „Mert úgy gondolom, hogy Isten minket, apostolokat az utolsó helyre állított, mint halálra szántakat, mert látványossága lettünk a világnak, az angyaloknak is, s az embereknek is” (1Kor 4,9). A prédikátor testvérek, azaz a domonkosok, mint egy apostoli és igehirdető rend tagjai, arra hivatottak, hogy sztárok legyenek, és valószínűleg én is ezért lettem az. Úgy látszik, a mi esetünkben a sztárság szakmai ártalom. Remélem, sokan akarnak még sztárként élni, és beállnak prédikátor testvérnek!