Olyan piros volt arca, mint a rózsa.
Családja néma áhitattal nézte.
Rokon, barát egymásnak adta kézbe
S becézte lágyan: nyílj ki rózsa: Róza!
Egy ifjú jött. A ló iramja: vágta!
Rubin, topáz gurult a tarsolyából.
Szülőiben a tűz magasra lángolt,
De Róza ráfújt: dús haját levágta.
Nem kellett néki vőlegénynek kincse.
Azt nézte: ostor, vas-szeg, tüske nincs-e,
Velük legyen az Ur arája Róza.
Kolibri villant, mint a ritka ékkő.
De szebb az ég, a csillagokkal égő,
Ott lett belőle - teljes égi rózsa.
A vers az Új Ember katolikus hetilap, IX. évfolyamának 36. számában, 1953 szeptember 5-én került közlésre.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése