Usque ad mortem

Egy „halott” fekszik a földön. Teste fekete köpennyel borított. A Megfeszítetthez hasonlóan ő is keresztre feszíttetik. Senki sem veszi el tőle életét, önként adja oda. Úgy akar szeretni, ahogy Ő szeretett. Hogy beteljesedjék, „kezébe veszi” életét, s kezeit a már „halott” testvére kezeibe helyezi. Megnyitja száját, majd fogadalma szavait így fejezi be :„ero oboediens tibi tuisque successoribus usque ad mortem”. „Engedelmes leszek neked és utódaidnak mindhalálig”.
Most halt meg, és most született meg. Új életre született, hogy új halállal haljon meg. Usque ad mortem – mindhalálig. „Halál” és halál közötti élete engedelmesség. Oboediens. Ob és audiens, oda és halló. S még ha csak egy „l” különbözteti is meg a „haló”-tól, és valóban „életét adja barátaiért”, mégsem ő „a halál felé létező” (Dasien). „Halála” új életre szülte, és halála óráján majd végérvényesen engedelmes lesz, de nem megadva magát a sorsnak, hanem életét az Élet Atyjának kezébe helyezve.
Mindkét halál tudatos döntést követel. Az első „halálban” szerzetesi életének éveit változtatja Isten életté, a második halálban az örök élet kapuit nyitja meg számára. Míg az első „halál” által szakad fel a fekete köpeny magvának kemény burka, addig a második halál véglegesen széttépi e köpenyt, hogy örökké ragyogjon az addig feketével takart fehér ruha.
„És halál nem lesz többé” (Jel 21,4).