Igen

Minden hivatás két igenből születik. A hívó és a hívott igenje együtt pecsételi le a hivatást. Az Első Szeretet hívó Szavának megtestesülése óta, minden ember Vele együtt megy fel az Olajfák hegyére, hogy IGENT mondjon.

A szerzetes is naponta borul a földre, mint fogadalma napján, és imádkozik IGENT mondva Atyjának.

A hivatásom és a hozzá vezető ajtó, kimondott igenem, szívem kertjének közepén, az éj sötétjében zajló küzdelem gyümölcse. Ott egyedül vagyok rejtőző Atyámmal. Mindenki más alszik. Csupán egy angyal áll mellettem, kinek jelenléte kegyelem. Az IGENT a szeretetre mondom ki, de ha annak a kereszten át vezet az útja, azt is vállalom. A szeretet nem könnyű. Önmagában a szenvedés, mely keresztre szegezve veszi el életemet, csak félelem forrása. Hivatásom nem a halál. IGENEM életet adni hivatott, és sír helyett majd bölcsőbe fektetik testemet az áldozás után. Nevető sebeim akkor már nem fájnak többé, és gyermeki mosollyal felejtem esésem. Indulok! Hív a Szeretet!

Adoro te

Adoro te devote, latens Deitas,
Quæ sub his figuris vere latitas;
Tibi se cor meum totum subjicit,
Quia te contemplans totum deficit.

Visus, tactus, gustus in te fallitur,
Sed auditu solo tuto creditur.
Credo quidquid dixit Dei Filius;
Nil hoc verbo veritátis verius.

In cruce latebat sola Deitas,
At hic latet simul et Humanitas,
Ambo tamen credens atque confitens,
Peto quod petivit latro pœnitens.

Plagas, sicut Thomas, non intueor:
Deum tamen meum te confiteor.
Fac me tibi semper magis credere,
In te spem habere, te diligere.

O memoriale mortis Domini!
Panis vivus, vitam præstans homini!
Præsta meæ menti de te vívere,
Et te illi semper dulce sapere.

Pie Pelicane, Jesu Domine,
Me immundum munda tuo sanguine:
Cujus una stilla salvum facere
Totum mundum quit ab omni scelere.

Jesu, quem velatum nunc aspicio,
Oro, fiat illud quod tam sitio:
Ut te revelata cernens facie,
Visus sim beátus tuæ gloriæ. Amen

(Aquinói Szent Tamás)

Imádlak és áldlak, Isten, rejtelem!

Kenyér- és borszínben titkon vagy jelen.

Néked szívem, lelkem átadja magát,

Mert Téged szemlélve elveszti magát.

Látás, ízlés, érzék megcsalódhatik,
De a hallás rólad hittel biztosít:
Hiszem azt, mit hinnem Isten Fia szab,
Igéd igazánál mi van igazabb?!

A keresztfán rejtéd Isten-voltodat,

Itt a színek rejtik emberarcodat,

De én mind a kettőt hiszem s vallhatom,

Kérve, amit kért a bűnbánó lator.

Ahogy Tamás látta, nem látom sebed,
Mégis Istenemnek vallak tégedet.
Add, hogy egyre jobban hinni tudjalak,
Tebenned reméljek, s téged vágyjalak.

Urunk halálára emlékeztető

Áldott Kenyér, élő s embert éltető!

Add, hogy éljen lelkem belőled csupán,

S jóízét tebenned ne veszítse szám!

Kegyes Pelikánom, Uram Jézusom!
Szennyes vagyok, szennyem véreddel mosom.
Elég volna egy csepp, hogyha hullna rá.
Világ minden bűnét meggyógyítaná.

Jézus, kit csak rejtve szemlélhetek itt!
Mikor lesz, hogy szomjas vágyam jóllakik?
Hogy majd fátyol nélkül nézve arcodat,
leljem szent fényedben boldogságomat! Amen

(Babits Mihály fordítása)

O lumen

O lumen Ecclesiae, Doctor veritatis,

Rosa patientiae, Ebur castitatis,

aquam sapientiae, propinasti gratis:

Praedicator gratiae nos junge beatis.

V. Ora pro nobis, beate Pater Dominice,

R. Ut digniefficiamur promissionibus Christi.

OREMUS

Concede, quaesumus, omnipotens Deus:

ut, qui peccatorum nostrorum pondere premimur,

beati Dominici, Confessoris tui,
Patris nostri, patrocinio sublevemur.
Per Christum Dominum nostrum.

R. Amen.

Ó, Egyház fénye, igazság Tanítója,

türelem Rózsája, tisztaság Elefántcsont-edénye,

ingyen osztogattad a bölcsesség vizét:

Te, Kegyelem hirdetője, csatolj minket a boldogokhoz.

V. Imádkozzál érettünk boldog Domonkos atya,

R. Hogy méltók legyünk Krisztus ígéreteire.

Könyörögjünk

Engedd, kérünk, mindenható Isten,

hogy mi, akik bűneink súlya alatt görnyedünk,
boldog Domonkosnak, a Te hitvallódnak,
a mi atyánknak pártfogására felemeltessünk.
Krisztus, a mi Urunk által.

R. Ámen

A ruha teszi.... - Bécsben habitusban

Nemrég Bécsben jártam néhány testvérrel. Egyből feltűnt, hogy rengeteg bevándorló él a városban, és ehhez még turisták tömegei is csatlakoznak. Muzulmánokkal sem nehéz találkozni, mivel minden egyes utcasarkon egy egész családdal futhattunk össze. Hihetetlenül széles világ tárult elém a sok különböző öltözékű embert szemlélve. Olyan volt, mintha a bécsi utcák szolgáltak volna egy óriási divatbemutató sok-sok színpadjául. Egyik selyemkendős, a másik öltönyös, a harmadiknak csak a szeme látszik, a negyedik most jött a strandról, az ötödik tetőtől talpig fekete, a hatodikra, mintha most borult volna rá tíz különböző színű festékesdoboz......

Mi is kiléptünk az utcára szép fehér ruhánkban. Habitusunk nem olvadt bele a tömegbe. Ezt nagyon jól kitalálták elődeink, mivel egy prédikátorra így mindjárt ráirányul a figyelem. Hat fehér ruhás szerzetessel sem minden nap találkoznak a bécsiek. A turisták egyből kezdtek is kattintgatni a fényképezőképeikkel. Az egyik utcában egy török férfi lépett oda, hogy fényképet akar velem, majd a Stephansdomban a tájföldiek rohantak meg minket, és a sétálóutcán sem maradtunk rajongók nélkül.

Érdekes, hogy a bécsi ruhák sokféleségében és azok színkavalkádjában, mégiscsak feltűnik egy egyszerű fehér habitus. Sokak ruházkodása kifejezte kik ők, mit csinálnak, mi a vallásuk. Mi sem hagytuk információ nélkül az embereket; kiderült, hogy katolikus szerzetesek vagyunk. Jó tapasztalat egy ilyen színes városban képviselni az egyszerű "fehérséget", tisztaságot.

Mégis a ruha teszi az embert? Nem, de úgy tűnik, számít!

De profundis

Ámen. Vége a napközi imaórának. Ebédre vonulunk a refektóriumba. A zsolozsmáskönyvek egymás után kerülnek a helyükre egy nagy szekrény névre szóló kis rekeszeiben. A refektórium hatalmas ajtaján lépünk be, majd a szemben lévő kereszt előtt meghajolva a terem két oldalán sorakozunk fel. Ekkor a prior előimádkozza a 129. zsoltárt, melyet versenként folytatunk:

"A mélységből kiáltok Uram hozzád,*

Istenem, figyelj a szómra!"

Becsukódnak szemeim, és szívem mélyén a purgatóriumba térek. Ismerősökre találok és melléjük szegődöm. Tűzben égnek! Tűzben, mely nem a kárhozaté, hanem a Szereteté. Tisztító Tűz! Már vártak rám. Tudják, hogy Szent Domonkos fiaként minden nap eljövök, és imádkozom értük. De nem csak értük. Egy szív akarok lenni mindnyájukkal, és velük kiáltani, helyettük könyörögni. Egy emberként kiáltunk. A szeretet eggyé forrasztott minket. "Egy a test és egy a Lélek!" (Ef 4,4) Egy az Egyház is. A nevükben beszélhetek, mert ők már nem kérhetnek semmit maguknak. Ők másokért imádkoznak: értünk, akik még a földön élünk.

És megzendül az ebédlő:

"Fordulj felém, és hallgass figyelmesen*

könyörgésem hangos szavára!"

Az Atya ránk nézett. Figyel ránk, és hallgatja kérésem. Tekintete irgalmas, de mi nem látjuk. Földön élő -vagyis én- nem láthatja Őt! Előlük pedig a Tűz lángjai takarják el Arcát!

Az előimádkozó újabb fohászba kezd:

"Ha bűneinket, Uram, felrovod,*

Uram, ki az, aki előtted megállhat?"

Igen. Bűneiktől és azok következményeitől tisztulnak. Addig nem állhatnak Isten színe elé, míg szeretete teljesen át nem forrósította őket. Kérésünk csak annyi, hogy gyorsabban izzítson e tűz, és hamarabb láthassák Őt.

"De nálad bocsánatot nyer a vétek,*

ezért félve tisztelünk téged."

Isten irgalmas! Igazságossága megköveteli a bűnök megbocsátása után értük járó elégtételt, de irgalma elenged bűnt és büntetést egyaránt.

"Remélek az Úrban, benne remél a lelkem,*

és bízom ígéretében."

Reményünk Istenben van, csak Ő bocsáthatja meg bűneinket. Ígérete azonban, melyet Péternek mondott ma is igaz: "Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit föloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is." (Mt 16,19) Isten az Egyház által cselekszik. Egyháza tagjaként Krisztus és a szentek erényeinek kincsestárából osztok a tűzben levőknek. Azt adom, amit kaptam: "Ti adjatok nekik..."(Mt 14,16) Atyánk erre tekintve irgalmának hűs vizét adja a purgatórium lakóinak.

"Lelkem várja az Urat,*

jobban mint éji őr a hajnalt."

Körbenézek a lángok között. Bizony vannak, akik régóta várnak ott. Egyesek így szólnak: "Nincs emberem..." (Jn 5,7) Rokonaik már elfelejtkeztek róluk! Értük senki sem imádkozik? A szentmisében névtelenül is értük eseng az Egyház!

"Bizony, jobban, mint éji őr a hajnalt,*

várja Izrael az Urat,"

Oly nagy a vágy mindnyájunkban Isten színelátására! Mikor jössz el Felkelő Napunk és lesz végre Világosság! Marana Tha! Jöjj el Úr Jézus!

"mert az Úrnál van az irgalom,*

és bőséges a megváltás nála."

Mily bőséges az a kincstár melyből merítek! Krisztus áldozatának gyümölcsei örökre szólnak; új és örök szövetség köttetett vére által. Én csak közvetítő vagyok és az Ő irgalmát "osztom". "Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!" (Mt 10,8)

"Választott népét ő váltja meg*

minden bűnétől."

A keresztre tekintek! Rá, akit keresztülszúrtak! "Én pedig, ha majd felmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok." (Jn 12,32)- szóltál egykor. Jézus, nézz le irgalmasan a tűzben égőkre, és vedd magadhoz őket!

"Dicsőség az Atyának, a Fiúnak*

és a Szentléleknek.

Miképpen kezdetben,*

most és mindörökké. Ámen."

Közelebb a mennyhez!

A tavalyihoz hasonlóan idén ismét a lengyel hegyekben jártam hat domonkos testvéremmel együtt. A csúcsok meghódítása egyben a hit útja is lett számomra.

Alulról felfelé, a hegy lábától a csúcsig különleges út vezet. A hódító a valóságosnál kisebbnek képzeli a hegyet, és szemei előtt mindig csak a legközelebbi domb látszik. Mikor már a célbiztos tudatában eléri a magaslatot, csalódva látja, hogy újabb orom magasodik vele szemben. Ezt a tapasztalatot sokszor átéltem az idei évben is. Egyszer azonban az egyik pihenőhelynél egy forró tea után felnyitva a Szentírást, a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetének első verse nézett szembe velem. Gyorsan elolvastam fennhangon: "A hit reményeink szilárd alapja és a nem látott dolgok igazolása", és mivel már indultunk is tovább elkurjantottam magam: "Épp, mint a csúcs! Csak hiheted, hogy létezik, mert mindig eléd áll a következő emelkedő!" Paweł -az egyik testvér- nem értve a kettő közti összefüggést, nagyot nézett csupán, és már ropogott is talpa alatt a hó. Így én is csatlakoztam a hegyi ösvényen menetelő karavánhoz. Belsőm azonban megborzadt az ajkamról fakadt szavak hallatán. Az IGE "véletlenül" nyílt ki annál a versnél, én pedig mérgemben kommentáltam az ÍRÁST. A hegyekben töltött egy hét további részében e mondatok zúgtak füleimben.

A hit elvezethet a csúcsra, a látás csupán az első dombig. Később Paweł is megvallotta, hogy a túra további részében vált világossá számára is az esemény értelme, amikor a hegy egyetlen csúcsa helyett már az ötödiket másztuk meg. A hegytetőn azonban rögtön elfelejtettem az odáig vezető út nehézségeit. Büszkén néztem a horizontot. A hit elérte célját! LÁTTAM!

A prédikátornő

Szent Domonkos a Prédikátorok Rendjét megalapítva nem is gondolhatott arra, hogy nőket is prédikálni küldjön. A kor szellemiségének megfelelően az Egyház sem bízott meg nőket komolyabb feladatokkal, amilyen a prédikáció is volt, melyet egyébként csak a püspökök gyakorolhattak teljes szabadsággal. Így cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy amikor Szent Domonkos Diego püspökkel a dél-franciaországi katar és albigens eretnek mozgalmak első megtérői között „prédikátornők”-kel találkozott, ezek katolizálása után, nem prédikálni küldte őket, hanem kolostort alapított számukra, ahol imádsággal és kétkezi munkával szolgálták a misszió ügyét. Így jött létre az első „domonkos rendi” női kolostor.

Domonkos műve tovább épült. A vele lévő testvérek kis létszámú közössége 1216-ban pápai elismerést nyert, majd 1217-ben a prédikálásra való felhatalmazást is megkapta. A különös az volt ebben, hogy olyan szerzetesrend jött létre, amely a prédikáció területén olyan jogokkal rendelkezett, mint a püspökök. Bárhol és bármikor prédikálhattak, mert a pápa hivatalos engedélyével tehették ezt.

A Prédikátorok Rendjében évszázadokon át nővéreink „csak” imádkozhattak az evangélium terjedéséért a klauzúra „fogsága” miatt. Később a rend mellett megjelentek olyan nővérek, akik Szent Domonkos apostoli lelkületével az emberek között akarták elhinteni az Evangélium magvait, főképp iskolák megnyitásával. Mivel nem Szent Domonkos alapította őket, a rend csak olyan formán tudta keblére ölelni közösségeiket, hogy a domonkos családba kapcsolta ezeket. Nem akarta megreformálni a Prédikátorok Rendjét, úgy hogy teljesen új arca szülessen. Ezen új női közösségek azonban csak az iskola keretein belül cselekedhettek.

A világ azonban nagyot lépett előre. A nők egyre inkább kiléptek a színfalak mögül, és nem hallgattak többé. Legélesebben a XX. században hallatták hangjukat, és a női egyenjogúságért harcoltak. Így a II. Vatikáni zsinat is "észbekapott", és úttörően nyilatkozott: „Mivel pedig napjainkban egyre fokozódik a nők tevékeny jelenléte a társadalom életében: igen fontos, hogy egyre nagyobb szerep jusson nekik az Egyház apostolkodásának különféle területein is.” (II. Vatikáni zsinat, Apostolicam actuositatem kezdetű dekrétum a világiak apostolkodásáról, 9.)

Szent Domonkos valószínűleg figyelembe vette volna a zsinat ezen felszólítását. Nem tudhatjuk -és kár is lenne könnyelmű feltételezésekbe bocsátkozni- megalapítana-e egy női prédikátor ágat, ha ma élne. Nincs is szükség új ág létrehozására a Rendben, az úgy jó, ahogy van. Tény azonban, hogy ami már kibontakozott Domonkos műve mellett, a női apostoli nővérek közössége, nagyobb teret kaphatna a prédikálás művében. Testvérek és nővérek közös munkája kell, hogy legyen az evangélium hirdetése. A nővérek nem a sekrestyébe valók, Szót kell kapniuk! Komoly teológiai képzés után miért ne hirdethetnék fennhangon Jézus Krisztus nevét?

Írásom nem feminista vadhajtás, nem is kívánom az egyház liturgiájában a szószékre állítani a nőket, sőt női papságot (vagy püspökséget) sem szeretnék. Ezeknek kifejezetten ellene vagyok. Egyszerűen szeretnék prédikálni a nővéreimmel, ahol csak megtehetem!

Jöjjetek Nővéreim, ne hallgassunk! Prédikátornők vagytok!