Üdvözlégy!

Az Igazságot keresed? Talán a blogom segítségedre lehet! Olvass bele!

2017. október 17., kedd

Szabadon szeretni

Elbűvölve hallgatom a Margaret Island Engedd, hogy szabad legyek című számát, igaz, hogy a nagy előd, Bródy János szerzeménye mind a zene, mind a szöveg, de épp a fiatal együttes újszerű előadásmódja porolja le, hozza elő a régi kincseskamrából és tárja elénk a még ma is aktuális mondanivalóval bíró értékes dalt, mely 1989. július 23-án jelent meg a Hang nélkül című albumon.




Miről is szól ez a „nóta”? Egy olyan igazságról dalol, mely rengetegszer napvilágra akar jutni, pont az olyan beszélgetésekben, ahol a „Miért engedte meg Isten?” kérdés is felhangzik. Látszólag mintha teljesen eltértem volna a témától, pedig ritkán gondolunk a szabadság és a szeretet között fennálló egyértelmű összefüggésre, mely önkéntelenül is magával vonja azt, hogy megjelenhet az életünkben az is, amit Isten nem akar, de megenged. Itt rögtön az említett dal refrénjének szavaira érdemes felfigyelni:

Mert szeretni csak úgy lehet,
És remélem, elhiszed,
Ha kikényszeríted a vallomást,
Abban nem lesz köszönet.

Mert szeretni csak úgy lehet,
Ha szabadon szerethetek,
És hidd el, neked is jobb lesz úgy,
Hát engedd, engedd, engedd, hogy szabad legyek!

Amikor a szeretet kényszerből fakad, nem szeretet többé. A szeretet csak szabad döntés eredménye lehet. Ha én akarom, szerethetek! Isten csodálatos elgondolással szabad akarattal ajándékozott meg bennünket pont azért, hogy szabadon szerethessük Őt és egymást. A „Miért engedte meg Isten?” kérdéssel általában arra szoktunk rákérdezni, hogy miért engedte meg Isten, hogy a rossz, a bűn megjelenhessen a világunkban. A szeretetre való képességünkkel együtt jár annak a lehetősége is, hogy nemet mondunk a Teremtőnk által elgondolt szeretettervre. Isten a szabadság odaajándékozásának elmulasztásával elkerülhette volna annak a lehetőségét, hogy megjelenjen a bűn és a rossz a világban, de ezzel nem adott volna helyet a szeretetnek sem, mely szabad döntésből fakad. Ha nem lenne esélyem szeretni, nem is követhetnék el bűnt, és így nem is vonhatnának felelősségre, hiszen az egész emberi élet csak egy bábszínházhoz hasonlítana, melyben Isten irányít mindent a saját maga szórakoztatására. Szerencsénkre ez nem így van, de ezzel együtt a felelősségünknek is tudatában kell lennünk. Isten nem akarja a rosszat és a bűnt, de megengedi, hogy megtegyük, hisz szabadnak, szeretni képes embereknek teremtett minket, vagy a dalszöveg szavaival élve, nem vagyunk a birtokai, hanem a társai, és pont a szabadságunk teszi lehetővé, hogy higgyünk Neki, tiszta szívvel becsüljük Őt, és bízzunk meg Benne.
Itt talán érdemes felhívni a figyelmet szabadságunk korlátozott voltára. Szeretni valóban csak úgy lehet, ha szabadon szerethetünk, de sokszor a szabadságunkat arra, használjuk, hogy bármit megtehessünk, még azt is, ami nem jó. Ha a szabadságot úgy értelmezem, hogy csak akkor vagyok szabad, amikor bármit megtehetek, akkor egy óriási csapdába kerülök, mert a szabadságomat elszakítottam a jótól. Szerencsére mi emberek nem tudunk, olyan dolog mellett dönteni, amiben nem látunk valami jót, hasznosat a számunkra, és így bármit teszünk is, azért tesszük, hogy nekünk jó legyen. Ebből az következik, hogyha rosszul használom fel a szabadságomat, helytelenül döntök és bűnt követek el, akkor is a bűnös cselekedetben meglévő (kicsi) jó miatt teszem ezt. A bűnben azonban bár ott a jó, de sokkal több a jónak a hiánya, mely egy hasonlattal élve olyan, mint amikor valaki egy 99%-ig megrohadt almát kezd el enni, azért az 1%-ért, amely ehető, és mégis „jóízűen” elfogyasztja az egészet. Nem abszurd ez? Valószínűleg eggyetértük abban, hogy az. Ritkán szoktunk rohadt almába harapni, ha látjuk, hogy olyan. Sokkal inkább az a jellemző, hogy beleharapunk, és akkor jövünk rá, mi is került a szánkba. Érdemes tehát egészséges almát enni, mert az valóban a javamat szolgálja. Ki mondja meg azonban, hogy melyik alma egészséges, honnan ismerem fel? Egy jó kertész biztosan tudja, és valószínű, hogy nem is véletlen, hogy Jézust is egy kertésszel keverték össze egyszer (vö. Jn 20,15).
Isten tudja, hogy mi a jó nekünk, Ő nem olyan, mint a fekete angyalok, akik csak látszólag szép dolgokat akarnak ránk sózni. Isten azzal, hogy megmondja nekünk mi a jó, és mi a rossz, mi az, amit tegyünk, és mi az, amit ne, nem korlátozni akarja a szabadságunkat, hanem kiteljesíteni azt. Csak szabadon szerethetek tehát, de ez nem jelenti azt, hogy a szabadságomból következően mindaz, amire lehetőségem van, a szeretet teljességére vezet, és a helyes szeretetet fejezi ki. Akkor leszek igazán szabad, és akkor szeretek majd szabadon, ha az igazán és objektíven jót teszem. Megtehetem tehát a rosszat is, de ez nem a szabadságom kifejezője, hanem a rabságomé, mert mindaz, ami elszakít vagy eltávolít Istentől és a másik embertől, az önzés börtönébe való önkéntes bezárkózással végződik. Isten az ő Fia, Jézus Krisztus által az Egyháznak elmondta azt, hogyan kell úgy élni, hogy az életem valóban kiteljesedjen, éppen ezért szabadságom és szeretetem helyes megélésében a legjobb tanácsadó számomra az Egyház. Szeretni tehát csak úgy lehet, ha szabadon szerethetek, de ez a szabadság csak a jó megtételében nyeri el értelmét, mely jót nem én határozom meg, hanem az Isten mondja el nekem Egyházán keresztül, hogy az Isten szerinti jót kívánva és téve a másiknak, igazán szabadon szeressem őt!

2017. augusztus 8., kedd

Sztár akarok lenni (2. rész)


Mivel a sztárság komoly dolog (lásd a Sztár akarok lenni c. bejegyzésemet), elhatároztam, végiggondolom, hogy is kell ezt helyesen megélni.

Az első és legfontosabb tudnivaló, hogy Isten szemében mindig is sztár voltam, vagyok és leszek. Olyan ez, mint a szülő-gyermek kapcsolat, melyben a szülő számára (normális esetben) a gyermeke mindig a szeme fénye, a csillaga, akit csak úgy önmagáért szeret. Igen, alapvető fajtája ez a sztárságnak, mert Isten önmagamért szeret, és nem azért, amit teszek. Ráadásul mindig is különleges sztár maradok a számára, nem kell versenyeznem senkivel, hogy felhívjam magamra a figyelmét, mert Ő a mi Atyánk, aki a teljesítményemtől függetlenül, ingyen szeret engem. Az Ő szemében mindnyájan egyediek vagyunk, le sem tudja venni rólunk a sztárcsináló tekintetét, és mégis, bár téged, engem és minden embert ugyanúgy szeret, ennek ellenére úgy teszi ezt, mintha egyetlen gyermeke lennék.

Itt persze érdemes kiemelni a mi különleges testvérünket: Jézus Krisztust. Ahogy a már elhíresült musical címe is utal rá, Ő a Szupersztár, aki egyáltalán nem halványítja el csillogásom, hanem éppen erősíti azt. Ő az, aki mindazt, ami ragyogásomat akadályozza, azaz a bűneimet, elveszi tőlem, így nélküle nem ragyoghatnék ilyen szépen, hiszen Ő a Megváltóm. A sztárok néha túlértékelik magukat, de az a tény, hogy Jézus Krisztus megváltott engem, életét adta értem a kereszten, arra enged következtetnem, hogy nagyon is értékes vagyok, és nyilvánvalóan te is, ugyanis mindnyájunkért tette. Itt is érdemes rávilágítani arra, hogy nem azért váltott meg, mert én valamivel kiérdemeltem ezt, hanem csak úgy, szeretetből. Nagyon megtisztelő egy ilyen tündöklő Szupersztár kicsi sztártestvérének lenni, és vele együtt ragyogni.

Ez rögtön rá is világít a sztárok egyik fontos tulajdonságára, mely nem más, mint az alázat. Az alázat azon alapszik, hogy tudom magamról az igazságot, a valóságban élek, és nem az illúziók világában. Ez azt jelenti, hogy nem gondolok magamról se többet, se kevesebbet a kelleténél. Először is azt kell tudnom, hogy annak köszönhetem fényemet, Aki „az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít” (Jn 1,9). Bizony be kell ismernem, hogy nem tudok mindent, sőt, hogy egyes dolgokat nem tudok hibátlanul megtenni, hogy rászorulok másokra, mert van, amiben ők jobbak, mint én, de van, amiben én tudok nekik segíteni. A lényeg, hogy tudjam, ki vagyok, és ne akarjak csillag helyett felfuvalkodott szupernóvává válni, mert annak egy nagy (szét)durranás lesz a vége. Másrészről viszont egy sztár ne legyen álalázatos, hanem világítson, ha már egyszer ez a feladata, és ne legyen kishitűségi érzése, hogy ő nem tud semmit, ő csak egy pici csillag. Isten nem vár el lehetetlent, szóval annyit kell megtennem, amennyit tudok, a többit a Szupersztár kipótolja.

A Szupersztár, Jézus Krisztus, élete sem volt egyszerű. Mindig rajta csüngtek az emberek, többször a sokaságtól be sem lehetett menni a ház ajtaján, melyben tartózkodott (vö. Mk 2,2-4), máskor annyira szorongatta a tömeg, hogy készenlétbe helyeztek egy bárkát a számára, ha ki kell menekíteni közülük (vö. Mk 3,9-10), előfordult az is, hogy nem volt lehetősége enni sem a tömegtől (vö. Mk 3,20), sőt mikor el akart vonulni végre egy magányos helyre az apostolokkal, azt sem engedték (vö. Mk 6,30-46). Hát, szerencsére itt még nem tartok, nem is biztos, hogy bírnám a népszerűség ezen fokát. Volt viszont egy hely, ahol Jézus Szupersztárból „átváltozott” egyszerű baráttá, mégpedig Márta, Mária és Lázár házában. Jézus a barátjának nevezte Lázárt (vö. Jn 11,11), és így valószínű, hogy annak nővéreit is barátként szerette, éppen azért fordult meg náluk oly sokszor vendégként (vö. Lk 10,38-42). Igaz, hogy nem vagyok még annyira kitéve a tömeg szorongatásának, mint Jézus, de nekem is jól esik hátradőlni a kanapén barátaim otthonában, nyugodtan elfogyasztani velük valami nagyon finom étket, és lassan kortyolgatni egy palack minőségi bort, miközben egyszerűen beszélgetünk. Köztük nem kell sztárkodnom, ők nem csak a médiából ismernek, náluk egyszerűen barát vagyok, és ez oly megnyugtató. Ők is önmagamért szeretnek. Néha azt is elmondják, ha valami nem tetszik neki velem kapcsolatban, de mindez olyan természetes, mert barátként teszik ezt, és én barátként fogadom tőlük. Jó, hogy van ilyen hely a számomra, jó, hogy vannak barátaim.



A barátok mellett, a sztár életének alapvető helyszíne a család, ahol szintén nem a színpadi alakítása miatt szeretik. Én szerzetes vagyok, lemondtam a családi életről, de pont e lemondás által tartozom egy olyan közösséghez, melynek alapítója már rögtön születése után sztár lett. Szent Domonkos ugyanis, akinek ma van az ünnepe, már keresztelésekor, mihelyt kiemelték a víz alól, egy csillagot viselt a homlokán, melyet dajkája vett észre. Ez az oka, hogy amikor őt ábrázolni szokták, legyen az festmény vagy szobor, csillaggal a homlokán láthatjuk. Ő is egy igazi sztár volt, ragyogott a sötét égbolton, és rendjének minden tagját is erre hívta, hogy az igazság ragyogása (veritatis splendor) váljék láthatóvá általuk. Már Szent Pál apostolnál is találunk egy furcsa mondatot: „Mert úgy gondolom, hogy Isten minket, apostolokat az utolsó helyre állított, mint halálra szántakat, mert látványossága lettünk a világnak, az angyaloknak is, s az embereknek is” (1Kor 4,9). A prédikátor testvérek, azaz a domonkosok, mint egy apostoli és igehirdető rend tagjai, arra hivatottak, hogy sztárok legyenek, és valószínűleg én is ezért lettem az. Úgy látszik, a mi esetünkben a sztárság szakmai ártalom. Remélem, sokan akarnak még sztárként élni, és beállnak prédikátor testvérnek!

2017. augusztus 2., szerda

Sztár akarok lenni

Mostanában többször mondják nekem, hogy sztár vagyok. Mindezt persze mosolyogva fogadom, mert tisztában vagyok a helyzetemmel. Mi tett úgynevezett sztárrá? Egy-két plakát és videó Debrecen közlekedési eszközein, néhány bejegyzés a Facebook-on, pár interjú egyes internetes újságokban, és nyolc-kilenc közszereplés a Szólj Be a Papnak!-kal. Ez tett volna sztárrá? Tény, hogy egy videót a „rolleres Jézusról” (aki én voltam a Campus Fesztiválon:) majd 20000 néztek meg, de ettől még nem érzem magam sztárnak.
Valaki nemrég megkérdezte: „Laci atya, mihez kezdesz a hírnévvel”? Az állítólagos hírnevemmel nem tudok mit kezdeni, de gondolkodóba ejtettek a fenti kijelentések. Egy pillanat alatt „sztár” lehet belőlem, és mindez csak egy dolognak köszönhető: a médiának. Ezrekhez jut el, amit mondok. Ezrek látják, hogy domonkos habitust viselek.
Na jó, mégis vállalom. Sőt, SZTÁR AKAROK LENNI! Nem is olyan rossz ez. Valójában kötelességemnek is tartom, hogy azzá váljak a szó eredeti értelmében. Sztárrá, azaz csillaggá kell válnom, ráadásul olyanná, amelyik ragyog, mert sok a hamiskásan fénylő „csillag” manapság. Hogy honnan ez a kötelességtudat? Szent Pál apostol mondta nekem:

„Tegyetek meg mindent zúgolódás és habozás nélkül, hogy kifogástalanok és tiszták, Isten feddhetetlen fiai legyetek a gonosz és romlott nemzedék között, akik között ragyogtok, mint csillagok a mindenségben”. Filippi levél 2,14-15

Az életszentség nem választható opció, hanem kötelesség! Isten parancsba adta: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok”! (Leviták könyve 19,2). SZENT AKAROK LENNI, ragyognom kell! Isten fényével kell ragyognom a másik ember felé, hogy a sötétség általam is visszaszoruljon, az ezreknek hirdetett Evangélium által! A hírnevet hirdetésre használom tehát!

Mihelyt azonban fakón vagy hamisan csillognék, és nem hitelesen képviselném Istent és az Ő Egyházát, ne nézzetek rám, hanem Őrá, aki engem is újra ragyogóvá tud majd tenni.

2017. június 2., péntek

Meg fogok halni


A halál kérdése mindig érdekli az embert. A halál témája általánosan is megrendítően hat ránk, viszont amikor „az általános értelemben vett haláltól” eljutunk „az én halálomig”, akkor válik kikerülhetetlenné a vele való foglalkozás. „ELKERÜLHETETLEN!”- villan át az agyunkon. De készen állok-e szembenézni az elkerülhetetlennel? Ő közeledik, egyre közeledik. Olyan, mint egy megállíthatatlan gyorsvonat. Száguld felém, követ, és én nem tehetek semmit, mert a sínek, életem sínjei egy zárt alagútban futnak előttem, így hiába szaladnék, a halál utolér. TUDOM, HOGY MEG FOGOK HALNI.
Boldog Szádok és társai is tudták, hogy meg fognak halni. Mikor Szádok Szent Domonkostól megkapta a prédikátor testvérek ruháját, tudta, hogy egyszer meg fog halni.  És akkor is, amikor 1221-ben a rend káptalanja Magyarországi Pállal Magyarországra küldte, tudta, hogy egyszer meg fog halni, mint minden ember. Sőt, mikor Szandomírban priorrá választották, akkor is tudta, hogy a halál elkerülhetetlen. De mikor egy este az egész közösség imádságra készült, és az egyik novícius a rend ősi szokása szerint felolvasta azon vértanúk neveit, akikről másnap emlékeznek majd meg, és felolvasta a könyvben csodásan megjelenő, arany betűkkel ott talált „Szandomírban, 49 vértanú” feliratot, Szádokban (és társaiban is) „a halál általános fogalmát” az „én halálom”, az „holnap én halok meg” fogalma váltotta fel. Tatárok jártak ugyanis a környéken, és bármikor betörhettek a kolostorba. A várost addigra már feldúlták. A kolostor lakói csak várták, mikor törnek rájuk. DE NEM TÉTLENÜL VÁRTÁK HALÁLUKAT. Szádok, mint a közösség vezetője, buzdítani kezdte társait, hogy KÉSZÜLJENEK. Aki még nem bánta meg bűneit, most menjen el gyónni. És mivel a gyenge embernek nehéz szembenéznie a halállal mindnyájan erősítsék meg lelküket, a szent útravalóval, az Élet Kenyerével. És elkezdtek imádkozni. Miközben a Salve Regina-t énekelték, a tatárok betörtek a templomba, és mindnyájukat megölték. Egy volt csak közülük, aki elbújt a tetőtérben, de mikor hallotta, hogy az ének folytatódik, holott már társai mind halottak, leszaladt a padlásról, és társai áldozatához kapcsolódott. Mind a 49-en az égben folytatták Máriát dicsérő éneküket. Így szenvedtek vértanúhalált, 1260. június 2-án.

Én hogyan készülök a halálra, az én halálomra? Készülök egyáltalán? Készen állok meghalni? Meghalni Krisztusért? A hitemért? Akár most is?

2017. április 6., csütörtök

Keresztúton

Mel Gibson Passió című filmjében számomra a legmegkapóbb rendezői fogás az, hogy miközben a kínszenvedés eseményeit mutatja be, Jézus életéből vág be jeleneteket, emlékeztetve, hogy a keresztútban a megtestesült Isten életének eseményei mintegy összesűrűsödnek, azaz értelmet és többletjelentést nyerve újra megjelennek.
Jézus Krisztus keresztútját járva azonban mi magunknak is rendezőkké kell válnunk, és saját életünk jeleneteit kell bevágnunk az egyes stációk közé, hogy rendezőből nézővé válva a Szenvedő Emberben meglássuk az életünkben jelenlévő Istent, aki nemcsak tudja és látja életünk eseményeit, hanem velünk együtt és bennünk át is éli azokat. A keresztút járása tehát nem csak egy emlékezés, hanem az isteni és az emberi élet összekapcsolódásának átélése, különösen is a szenvedésben és a halálban. Az átélés pedig tovább vezethet minket a kínszenvedés útján, hisz a rendező és a néző csak esetlegesen éli át azt, ami a színpadon történik, mert a szerepet nem ők játsszák. Így kell színészekké válnunk a keresztútjárás során, hogy olyan egységet éljük meg a Keresztrefeszítettel, melyben megtapasztalhatjuk, hogy az Ő szenvedése és halála az enyém is, és az én szenvedésem és halálom az Ővé is. Mindnyájunknak át kell élnünk az „én vagyok” élményt, miközben járjuk a keresztutat, vagyis az „én vagyok az elítélt”-től az „én vagyok a sírban fekvő halott”-ig megélem egységemet a Messiással. Hitelesen azonban ez csak akkor történhet meg, ha tudom, hogy „nem én voltam”, ha elismerem, hogy a megváltást én nem tudtam volna megtenni, hogy „én nem vagyok” a Megváltó, és nem is válthatom meg magamat. A kulcsszó: a helyettem. Jézus Krisztus vállalta az én sorsomat, és mert „más”, mert „különbözik” tőlem, mert szent. Azt, amit én nem tudtam volna túlélni, és örök halálomat okozta volna, Ő helyettem tette meg. Átélte, nem csak eljátszotta a szerepet, hanem mivel ez egy igaz történet, vele valóságosan megtörtént.

Segítse keresztútjárásunk megtapasztalnunk mind a Megváltónkkal alkotott egységünket, mind a tőle való kifejezhetetlen különbözőségünket, melyek jelen vannak életünk valós történetében, vagy legalábbis jelen kellene lenniük, hogy életünket a passió és a húsvéti események fényében tudjuk megélni, hiszen „abból ismertük meg a szeretetet, hogy ő életét adta értünk, tehát nekünk is életünket kell adnunk testvéreinkért” (1Jn 3,16) a mindennapokban.

2017. január 21., szombat

Prédikátorok

Kedves Testvérek!
Engedjétek meg nekem, hogy most ne az Evangéliumról beszéljek. De egyáltalán lehetséges ez? Hogy egy domonkos szerzetes, egy prédikátor testvér ne az Evangéliumról beszéljen? NEM! És pont a mai nappal kapcsolatos esemény miatt nem lehetséges!
800 évvel ezelőtt, 1217. január 21-én III. Honoriusz pápa Gratiarum omnium largitori kezdetű bullájával hivatalosan elismerte és megerősítette Domonkost és toulouse-i testvéreit abban, hogy teljesen a prédikációnak éljenek: azaz prédikátoroknak nevezte őket.
Ez a pápai bulla már csak azért is érdekes, mert megváltoztatták a szövegét. Szent Domonkos követelte, hogy az eredeti szövegben szereplő „praedicantibus” szót, ami prédikálókra (azokra, akik prédikálnak) vonatkozik, változtassák meg „praedicatoribus”-ra, mely prédikátorokról beszél. Az első a tevékenység (amit csinál) felől közelíti meg az embert, a második pedig egyszerűen kimondja a megnevezett személy lényegét, önazonosságát, hogy kicsoda is ő (nem pedig, hogy mit csinál). Mert amikor valaki domonkossá válik, akkor az egész lényege, személye, személyisége válik prédikálássá, és nem csak a beszéde. Ezért így kezdődik a bulla:

„Honoriusz püspöknek Isten szolgái szolgájának üdvözlete és apostoli áldása szeretett fiai számára Szent Romulus priorjának /Domonkos/ és testvéreinek, a toulouse-i terület prédikátorainak”.

Van azonban még egy érdekesség a bullában, így hangzik:

„De nem a küzdés maga, hanem csak a célba érkezés, a befejezés hozza meg a győzelmi koszorút, és a versenypályán futó összes erény közül egyedül a kitartó állhatatosság nyeri el a díjat /1 Kor 9,24/. Ezért kérjük sürgetően, buzdítjuk szereteteteket nyomatékosan és rendeljük el ezen apostoli írásunkkal bűneitek bocsánatára, hogy törekedjetek az Úrban erőt nyerve egyre jobban /Zak 10,12/ Isten igéjét hirdetni /ApCsel 8,4/; álljatok elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan, és teljesítsétek dicséretesen az Evangélium hirdetőjének feladatát /2Tim 4,2.5/”!

Ebben a pápa a prédikátor testvéreknek elrendeli, hogy hirdessék az Evangéliumot, az Isten Igéjét, mert ezáltal bocsáttatnak meg a bűneik. Az Evangélium hirdetése úgy jelenik meg, mint bűnbánati cselekedet, mint a vezeklés egy formája. Nem tudom, kaptál-e már a gyónásban elégtételül az evangélium hirdetésével kapcsolatos dolgot, de a pápa itt ilyesmiről beszél. És sajnos a domonkosok is bűnös emberek, de pont ezért hirdetjük az Evangéliumot, mert ez által bocsáttatnak meg saját bűneink. Az Evangélium hirdetésének bűnbocsátó hatalma van!
Mivel azonban az lehetetlen, hogy egy prédikátor testvér ne beszéljen az evangéliumról, így hadd idézzek egy legendát Szent Domonkos életéből.
Amikor Domonkos első társait maga köré gyűjtötte, a toulouse-i székesegyházi iskola magiszterének, a híres Stavensbynek volt egy álma. Reggel, még a tanítás megkezdése előtt a szobájában váratlanul elnyomta az álom az írópultnál. A város egész vidékét látta, teljes éjszakai sötétségben. Hirtelen feltűnt hét csillag, melyek gyorsan mentek fölfelé az égen, majd egyre több csillag követte őket, s végül az egész táj kivilágosodott. Erre felriadt, összekapkodta a könyveit és sietett az órára, hogy el ne késsen. Mikor belépett a terembe, ott állt előtte Domonkos hat társával. Azzal a kéréssel fordultak hozzá, hogy ők egészen friss igehirdetők, de szeretnék elmélyíteni hitbeli tudásukat, ezért a mester engedje meg, hogy hallgassák őt. A mester úgy fogadta őket, mint az ég küldötteit.
Az Evangéliumban pedig ezt halljuk:

„Amikor Jézus meghallotta, hogy Jánost fogságba vetették, visszatért Galileába. Elhagyta Názáretet, és a tengerparti Kafarnaumban telepedett le, Zabulon és Neftali vidékén, hogy beteljesedjék amit Izajás próféta mondott: »Zabulon földje és Neftali földje, a tenger útja, a Jordán vidéke, a pogányok Galileája: A sötétben lakó nép nagy fényt lát, és fény virrad a halál honában s árnyékában ülőkre«. Ettől kezdve Jézus tanítani kezdett. Ezt hirdette: »Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!«”(Mt 4,12-16).

Jézus, a világ világossága pont a legsötétebb helyekre ment el. Szent Domonkos is, mint csillag világított az Evangélium fényével a bűn sötétsége által uralt helyeken. És mindnyájan erre a világításra kaptunk meghívást az Evangélium hirdetése által! Adja Isten, hogy képtelenek, legyünk nem hirdetni az Evangéliumot, hogy másokkal együtt eljussunk az örök világosság országába!

2014. május 11., vasárnap

Örökfogadalmam

Mi történt? – kérdezed. Választ vársz tőlem, mert nézvén néztél, és nem láttál, hallván hallottál, de nem értettél (vö. Iz 6,9), és csalódott vagy, mert túl egyszerűnek tűnt mindaz, amit tettem. Azt mondod, hogy még csak nem is szentség, amiben részesültem, és hogy semmivel sem vagyok különb a többi megkereszteltnél. Engedd meg mégis, hogy elmondjam, mi történt.

Ott állsz, tanúja vagy, nézed, ahogy kereszt alakban kinyújtott karral a földre fekszem, és hallod testvéreimet latinul énekelni, de nem érted e szavak jelentését. Nem érted ugyan, de csodálattal hallgatod e mézédes dallamot. A testvéreim könyörgő hangján felhangzó ősi válaszos ének (responsorium) Szent Domonkos atyánk segítségéért kiált:

V. O spem miram quam dedisti mortis hora te flentibus,
dum post mortem promisisti te profuturum fratribus:
R. Imple Pater quod dixisti, nos tuis juvans precibus. Alleluja.
V. Qui tot signis claruisti in aegrorum corporibus,
nobis opem ferens Christi, aegris medere moribus.
R. Imple Pater quod dixisti, nos tuis juvans precibus. Alleluja.
V. Gloria Patri, et Filio, et Spiritui sancto.
R. Alleluja.

V. Ó, csodás reménység, melyet halálos órádon a körülötted siránkozókra hagytál,
amikor megígérted, hogy halálod után megsegíted a testvéreket.
F. Teljesítsd Atyánk, amit megígértél, és segíts rajtunk szószolásoddal. Alleluja.
V. Ki a testi betegek gyógyításában oly csodásan tündököltél,
Krisztus kegyelmével gyógyítsd meg beteg lelkünket.
F. Teljesítsd Atyánk, amit megígértél, és segíts rajtunk szószolásoddal. Alleluja.
V. Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek.
F. Alleluja.

Miközben szíved gyönyörködik az ének hangjaiban, én arccal a föld felé fekszem. Arccal a föld felé, mert alámerülök, a mélységekbe szállok alá, egészen a mindenség alapjáig hatolok le. Te nem látsz mélységet, mert a mélység bennem van. A Szentlélek már keresztségem óta bennem lakott, de most Isten még mélyebb mélységeibe vezet (vö. 1 Kor 2,10). Visszatérek keresztségem forrásaihoz, oda ahol minden elkezdődött, és az új teremtés vizei fölött Isten Lelke lebeg. Te nem látsz sem forrást, sem más vizeket, mert a forrás már bennem csörgedezik, és a Lélek már bennem lakik. A keresztségkor látható vízben feszítették meg bennem a régi embert (vö. Róm 6,6), látható vízben haltam meg a bűnnek (vö. Róm 6,11), látható víz szült újjá (vö. Tit 3,5). Most kereszt alakban kitárt karral fekve, Jézus Krisztust „szorosabban” követve, az Ő önkiüresítését „világosabban” kifejezve, és az Ő Szívében, akiből az élővíz folyói fakadnak (vö. Jn 7,38), a Szentlélek láthatatlan fürdőjében még „mélyebbre” merülök (vö. KEK 932). Most már nem csak a bűnnek halok meg, hanem lemondok a világról is, hogy egyedül Istennek éljek (vö. PC 5)!

A halál pillanatai ezek, de egyúttal az életé és újjászületésé is. A Keresztrefeszítettel való egyesülés ez, az Ő halálában való elmerülés, de a Feltámadottal való felemelkedés is. Miközben Szent Domonkossal együtt az egész menny értem könyörög a legszentebb Szentháromsághoz, Krisztus halálába merülök el. Amint azonban testvéreim befejezik fohászukat Szent Domonkos atyánkhoz, hallod, amint elhangzik felém a kérdés: „Testvér, mit kérsz?”, és amelyre szívem mélyéből kiáltom a választ: „Isten irgalmát és a tiéteket.” Igen, Isten irgalma az, amely kipótolja halálom élettől való megfosztottságát, és a testvérek irgalma az, amely kipótolja emberi hiányosságaim. Az irgalom első szavai így hangzanak hozzám: „Állj fel.”- és a halálból az irgalom által felállhatok, feltámadhatok az életre. Ez az élet már mennyei, a földön élek, de úgy, ahogy a mennyben fogok.
A homília után újra felém fordul elöljáróm, és újból kérdez: „Komolyan elhatároztad, hogy ünnepélyes fogadalmat teszel a Prédikátor Testvérek Rendjének konstitúciói szerint?” Erre így felelek neki: „Igen, Isten segítségével és a tiétekkel.” Majd ő mintegy megpecsételve ezt mondja: „Isten, aki elkezdte benned művét, fejezze is be.” És felhangzik mindnyájunk ajkán: „Ámen.” Valóban, egymagam nem tudnám megtenni ezt, mert segítségre szoruló ember vagyok, Isten és a testvérek segítségére.
Most elöljáróm elé térdelek, kezeimet a Rend konstitúcióin nyugvó kezeibe helyezem. Te csak kezeket látsz, de egész életem ott van. Egész életem helyezem mások kezébe, életem ajándékát adom ajándékba másoknak. Elöljáróm kezei Isten kezei, Szűz Mária kezei, Szent Domonkos kezei és minden eljövendő elöljáróm kezei is. Mindnyájukban bízva ejtem ki fogadalmam szavait.

„Én, Tokodi László testvér, fogadalmat teszek, és engedelmességet ígérek Istennek, a Boldogságos Szűz Máriának, Szent Domonkosnak és neked, Bruno Cadore testvér, a Prédikátor Testvérek Rendje általános főnöke és utódai helyett neked, Barna Máté. testvérnek, a Magyar Tartomány általános vikáriusának Szent Ágoston regulája és a Prédikátor Testvérek Rendjének konsitúciói szerint, hogy engedelmes leszek neked és utódaidnak MINDHALÁLIG.”
Az „átváltoztatás”, a konszekráció pillanatai ezek. Krisztussá válok itt a földön egészen halálomig, mostantól Őt teszem jelenvalóvá a történelemben (vö. VC 19 és 109). Remélem, máris látod a színeváltozást, és látod bennem Jézus Krisztus arcának vonásait (vö. 2Kor 3,18). Olyan lenni, mint Ő, úgy élni, mint Ő, csupán ennyi a célja mindennek. Ígérem, megmutatom Őt neked, mert egyszer örökre felragyog arcomon a Képmás és a Hasonlatosság (vö. Ter 1,26)!

„Aki meg tudja érteni, értse meg.” (Mt 19,12)