Üdvözlégy!

Az Igazságot keresed? Talán a blogom segítségedre lehet! Olvass bele!

2020. április 2., csütörtök

Szent II. János Pál pápa a példaképem



A TikTok-os generáció egyes tagjai még meg sem születtek, amikor 15 évvel ezelőtt II. János Pál pápa befejezte földi életét. A mai tinédzsereknek semmit sem mond a neve, de én még ismertem, persze inkább csak hallomásból. Akkor még én sem fogtam föl igazán az ő lelki nagyságát, de egy különleges tulajdonsága már akkor megragadott: az evangélium embere volt.
Szent Domonkost, a rendalapítómat nevezzük evangéliumi férfinak, és II. János Pál pápa is ilyen volt. Nem bírt egy helyben maradni, mert olyan tűz égett benne, amely állandóan arra indította, hogy menjen és hirdesse az Evangéliumot, és így lett ő az utazó pápa. Tömegeket mozgatott meg, és a földön élő minden ember elismeréssel és tisztelettel beszélt róla, mert tanú volt, nem csak tanító. II. János Pál pápa, bár a szerzetesség gondolat felmerült benne, nem volt szerzetes, és így domonkos sem, mégis ismert bennünket, hiszen a doktori dolgozatát rendünk római egyetemén, az Angelicum-on írta. És ott volt benne az a TŰZ az evangélium hirdetésére, én pedig ezt csodáltam benne.
Prédikátor testvérként pedig teljesen az evangélium hirdetésének szolgálatára szenteltem magam, mert bennem is felgyulladt a TŰZ, hogy én is evangéliumi férfi legyek, aki nem csak beszél róla, nem csak prédikál, hanem önmaga válik evangéliummá, azaz prédikátorrá.
Szent II. János Pál pápa, könyörögj érettünk!

2020. március 7., szombat

A püspökök, a koronavírus és a szenteltvíz


A szenteltvíz képes fertőzni? – teszik fel a kérdést a katolikus hívek, és csodálkozva a kiszárított szenteltvíztartókon kérdezik azt is, hogy akkor egyáltalán mire jó a szenteltvíz? Hisz eddig úgy tudták, hogy még az ördög is fél a tőle, nemhogy a koronavírus! A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia(MKPK) koronavírussal kapcsolatos rendelkezései nem egészen érthetőek, hiszen régen pont a szent dolgokhoz, az Istenhez menekültek az emberek a járványok idején. Most pedig éppen Krisztusnak a szentáldozáskor magunkhoz vett Teste fertőzné meg az embereket egy súlyos betegséggel? Nem éppen Krisztus a gyógyulás forrása? Hisznek még a püspökök? – hangzanak a hívek kérdései.


Corona, Coronavirus, Virus, Pandemic, Epidemic

A kérdések sokkal többről szólnak, mint elsőre gondolnánk! A templomunkba kulccsal szoktam bemenni. Egy nagy kulcscsomót használok, amelyen minden kulcsom rajta van. A templomé is, de a kiskapuéi is, amelyen keresztül a szemetet viszem ki a konténerbe. Sőt, a múltkor az összekoszolódott biciklimet takarítottam, és utána mivel nem volt hol megmosnom, a piszkos kezemmel megfogtam a kulcscsomómat, és kinyitottam a mosdó felé vezető ajtót. És ki tudja hányszor használtam még azt a kulcscsomót, amelyen a templom és a sekrestye kulcsa is rajta van. Mindig megmosom azonban a kezemet a szentmise előtt a sekrestyében! Nem a koronavírus miatt, nem is az MKPK rendelkezései miatt, hanem az Isten és a hívek iránti tiszteletből. A szentmisén a Legszentebbet érintem kezemmel! Nem szolgálhatok piszkos kézzel, amelyet az ártatlannak vélt kulcsok piszkítottak be. Szóval, nem a koronavírus miatt mosom meg a kezem!
Híveinknek sokkal nehezebb dolguk van. Négy darab ajtó nyolc kilincsét kell megfogniuk, ha be akarnak jutni a templomba. Az első ajtó mindkét kilincsét néha hajléktalanok is megfogják, és lehet, hogy a másodikét is. A harmadik és negyedik ajtóét pedig több száz ember, akik ki tudja éppen mikor tüsszentettek vagy köhögtek a kezüket a szájuk elé tartva. Elárulom, fogalmam sincs, volt-e valaha is tisztítva bármelyik kilincs. Az viszont biztos, hogy híveink általában busszal, villamossal vagy személygépkocsival érkeznek, amiken rengetek dolgot megfognak, de utána kezet nem mosnak, hiszen nincs is hol. Piszkos a kezük! A kézfogás elkerülése nem oldja meg tehát ezt a helyzetet. Esetleg a szenteltvíztartókban lévő szenteltvíz segíthet rajtuk egy picit?

Most viszont az MKPK rendelkezései a szenteltvíztartók kiürítését, és azok használatának mellőzését kérték. Itt pedig vissza is térnék legelső kérdésemhez: A szenteltvíz képes fertőzni? Nem! Én hiszek a szenteltvíz erejében! A keresztségemre emlékeztet. Amikor csak belemártom a szenteltvízbe a kezemet és keresztet vetek magamra, hittel megvallom, hogy Krisztus megváltásának ereje a keresztségemkor a Sátán hatalmát megtörte fölöttem, és az áteredő bűnt eltörölte az életemben. Hittel vallom, hogy lelki és testi gyógyulásom Krisztustól származik! Mégis engedelmeskedem az MKPK rendelkezésének, mert bár a szenteltvíz nem veszélyes, sőt üdvös dolog használni, de mivel sok ember érinti a szenteltvíztartót és környékét, amelyet a szenteltvíz esetleg nem érintett, onnan elkapható a fertőzés. Én azonban mindenkit biztatok, hogy még ha a közösen használt szenteltvíztartó ki is ürült a templomban, vigyen csak haza szenteltvizet, és otthon használva azt, kérje Isten segítségét és védelmét saját maga és családja számára.

Az áldoztatással kapcsolatban hozott rendelkezéssel viszont nem látom biztosítva a fertőzés elkerülését. Az MKPK a nyelvre áldoztatás elhagyását és a kézbe áldoztatás általánossá tételét rendelte el, aki azonban megfogta a templomajtó kilincsét, amelyet előtte már oly sokan, kézbe áldozva önmagát fertőzi meg. A nyelvre áldozáskor bár előfordulhat, hogy véletlenül hozzáér az áldoztató keze az áldozó nyelvéhez, ez csak elvétve és főként a tapasztalatlan áldoztatóknál történik meg. Krisztus Teste és Vére nem fertőz tehát, esetleg azok a testrészek és testnedvek, amelyekkel érintkezünk az Eucharisztia vétele közben. Akárhogy is, de a szentáldozásról ne mondjunk le! Vegyük magunkhoz - ideiglenesen - akár kézzel is gyógyulásunk Forrását! Itt is feltétlen engedelmességgel fogadom az MKPK rendelkezését, de nem akarok úgy élni, mint akik „nem hívják segítségül Istent, és ott remegnek és félnek, ahol félni nem kell” (Zsolt 53,5b-6a).

Terror. Ez a mai világ legsúlyosabb problémája. A terror szó rettegést, rémületet jelent. A mai embert a terror tartja fogva, akár a migránsok, akár a vírusok, akár a pokolgépek vagy bármi más által. A lényeg az, hogy félj, rettegj és rémületben élj! Mert akkor már uralmat is vett rajtad az, amitől félsz. Én nem adom meg magamat a terrornak, hanem segítségül hívom az Úr nevét! Hiszek a zsoltáros szavának:
„Aki a Fölségesnek oltalmában lakik,
a Mindenható árnyékában nyugszik,
azt mondja az Úrnak: »Te vagy az én oltalmazóm
és erősségem, Istenem, akiben bizakodom.«
Mert ő megment engem a vadászok tőrétől,
a súlyos veszélytől.
Szárnyával árnyékot borít rád,
és tollai alatt menedékre találsz;
Pajzs és páncél az ő hűsége,
nem kell félned az éjszaka rémeitől,
a nappal repülő nyíltól,
a sötétben látogató járványtól,
a délben pusztító ragálytól (Zsolt 91,1-6).

„Vigyázz a lábadra, amikor az Isten házába mégy! Azért járulj eléje, hogy engedelmes légy; mert sokkal többet ér az engedelmesség a balgák áldozatainál, akik észre sem veszik, ha rosszul végeznek valamit” (Préd 4,17). „Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, és vessétek magatokat alá nekik, hiszen úgy őrködnek ők fölöttetek, mint akik számot fognak adni lelketekért, hadd tegyék ezt örömmel és ne sóhajtva, mert ez nem szolgálna javatokra” (Zsid 13,17). Engedelmeskedjünk tehát a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia koronavírussal kapcsolatos rendelkezéseinek, és higgyük el, hogy Isten szól hozzánk általuk, de ne hagyjuk, hogy a félelem és rettegés úrrá legyen rajtunk, és bármi jöjjön is, valljuk meg együtt, „hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” (Fil 2,11).
Imádkozzunk!

2020. február 26., szerda

A SZÓ marad - domonkos hivatásom alapja

Képtalálatok a következőre: free picture crumpled paper on the street„A SZÓ elszáll, az írás megmarad”. - hangzik a közmondás, de én mást tapasztaltam. A SZÓrólapok, amikor a Budapest utcáin megforduló emberek kezébe kerültek, szinte mindig csak a következő sarkig kísérték el őket, hogy végül a kukában végezzék. A Műegyetem építőmérnöki karának hallgatója voltam, amikor az embereknek az Evangéliummal történő megSZÓlítása elkezdte átvenni a legfontosabb helyet az életemben. Nevezzük ezt bátran evangelizációnak. A SZÓ, a megtestesült Ige életet megváltoztató hatalmát tapasztaltam meg ezekben az időkben (és még ma is!), amikor a legkülönfélébb helyeken és módokon emberekhez SZÓltam, a szemeikbe nézve, amelyek a hallottak hatására könnyeztek, látva remegő ajkaikat, melyekkel az életük történetét mesélték el nekem idegennek, de a jézusi együttérzés miatt mégis közelinek, és e találkozások olykor hitet és megtéréseket szültek, de biztos vagyok benne, hogy minden esetben életreSZÓló élményként a sírig kísérnek minket. „Eszerint a hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus szava által” (Róm 10,17). Krisztus szavává akartam válni az emberek számára, így amikor Jézus elhívott az ő követésére, tudtam, hogy én csak az Evangéliumot akarom hirdetni, Jézus erre hív. E hivatás megélésének helye azonban rejtve maradt előlem, bár sok szerzetesrendet ismertem, azonban egyik sem foglalkozott kifejezetten az igehirdetéssel, inkább csak mellékesen, az csupán az egyik volt számukra a sokféle feladat közül. Én viszont többre vágytam. Lelkivezetőmnek elmondtam, hogy „nem találom a helyem”, erre ő megemlítette a domonkosokat, akikről nem sok fogalmam volt addig, de visszatérve a kollégiumba rátaláltam a honlapjukra, ahol Szent Domonkos életét és a rend történetét olvasva fedeztem fel, hogy a rendi szabályzatban „a tanulmányról, az imáról, a prédikációról, az aszkézisről és a közösségi életről szóló egyes fejezetek egyetlen célt szolgálnak: jó rendtag és prédikátor kinevelését és képzését, aki az Evangéliumhoz híven él, és a csorbítatlan Evangéliumot hirdeti a maga teljességében”. Ekkor dőlt el, hogy domonkos leszek. Ezt az egyetlen célt, a csorbítatlan Evangélium hirdetését domonkosként meg tudom élni. Nem vagyok szónok, hanem prédikátor testvér, és így még ha szavaim olykor nélkülözik is a retorika jellemzőit, mégis - mivel erővel és Szentlélekkel teljesek (vö. 1 Tessz 1,5) - maradandó gyümölcsöt teremnek, a halhatatlan lelkek üdvösségét szolgálják Krisztus, a mi szavunk által, mert Ő, a SZÓ megmarad.

2020. február 18., kedd

Amikor katolikusként ki fogok jönni az ökumenikus istentiszteletről

Luther Márton, az első reformátor halálának évfordulóján elgondolkoztam azon, hogy kivel is imádkozom én együtt, amikor évről évre január harmadik hetében az ökumenikus imahéten a keresztények egységéért kulcsolom imára a kezemet. Debrecenben a református, az evangélikus és a baptista templomokat látogathatjuk meg görögkatolikus testvéreimmel, akikkel nem szorulunk rá az egymással megélt ökumenéra, hisz mindketten katolikusok vagyunk. De milyen reformátusról beszélünk? És milyen evangélikusról? Milyen baptistáról? Biztos, hogy mindegyikükkel megélhetem az ökumenizmust? Nem! Nem! És nem! Mindegyikükkel nem!
Te feltetted már a kérdést, hogy mit nevezünk reformátusnak, evangélikusnak vagy baptistának? Én nem tudom pontosan. Van ugyanis egy nagy problémám, ami igazából nem is hit kérdése. Mi katolikusok ezt így mondjuk: gratia supponit naturam, azaz a kegyelem föltételezi a természetet. A természet pedig az emberi természetet jelenti, hiszen kegyelmet csak értelmes lény fogadhat be. A hit kegyelem, de csak az tud hinni, aki az emberi természetet elfogadja olyannak, amilyennek Isten megalkotta. A hit egyes kérdéseiben vannak eltérések a ökumenizmusban résztvevők között, és azért imádkozunk minden évben, hogy ezek a különbségek megszűnjenek, de az emberi természet kérdése nem szabadna, hogy hit kérdése legyen, ez a józan észhez tartozik, és a nem hívőkre is kiterjed. A Biblia (bármelyik egyházét is vesszük elő) egyértelműen fogalmaz: „Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!” (Teremtés könyve 1,27-28). Tehát az ember vagy férfi, vagy nő, nincs más alternatíva, és Isten parancsa szerint szaporodniuk kell. De hogyan? Ezt is megtaláljuk ugyanabban a könyvben: „Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek” (Teremtés könyve 2,24). Tehát csak a férfi és a nő képes a teremtő Istennek segédkezni új élet megjelenésében, azaz a gyermek fogantatásában, ők ketten – a férfi és a nő – alkotnak egy testet a gyermekben.
Mi köze ennek a reformátusokhoz, evangélikusokhoz, baptistákhoz, és a többi keresztény egyházhoz? Nagyon is sok! A házasság kérdésében és így az ember természet meghatározásában nem egységes az álláspont, mivel maga a reformátusság, evangélikusság, és baptistaság, és a kereszténynek nevezettség sem egységes. Én katolikusként az ökumenizmust csak olyan emberekkel tudom megélni, akikkel az emberi természetről ugyanaz az álláspontunk. Ezzel el is érkeztem mondandóm lényegéhez: a házasság egy férfi és egy nő szeretetben megélt életközössége, amely gyermekek születésének ad helyet. Igen, nyíltan kimondom: az egyneműek emberi természetükből fakadóan nem képesek házasságot kötni, és e kapcsolatból biztosan nem születik gyermek. Hangsúlyozom, ez nem hit kérdése, de mivel az emberi természetből ez adódik, a kegyelem, azaz Isten áldása, ami hit kérdése, csak egy férfi és egy nő életszövetségére áradhat ki. Egyes reformátusnak, evangélikusnak, baptistának, kereszténynek nevezett egyházak viszont házastársi szövetségként „megáldják” az egynemű párok kapcsolatát.
Igen egyesek! Egyes reformátusok! Igen, csak egyesekről beszélhetünk, mert nincs egység közöttük. A Magyarországi Református Egyház templomaiba szívesen elmegyek az ökumenikus imahéten, mert ők még ragaszkodnak a teremtési rendhez, ahogy ezt ki is jelentették a zsinatjukon:
„Mivel (…) a homoszexuális gyakorlatot mind az Ó-, mind az Újszövetség elítéli, s azt a házasságtöréssel egyenlő súlyú bűnnek tekinti (3Móz.18;45. Róma 1,26k), ezért egyházunk az ilyen kapcsolatokat elfogadni nem tudja, ezek egyházi megáldását lehetetlennek tartja”[1].
Ehhez nagy örömömre hozzátették még:
„A Magyarországi Református Egyház Zsinata tudatában van, hogy állásfoglalása eltér mind a szekularizált társadalom egy részének felfogásától, mind néhány külföldi egyház vélekedésétől, meggyőződésétől. Mindazonáltal állásfoglalásunkat mégis – a “jobbra taníttatás” hitvallásos örökségével egyezően – azzal az Igéhez kötött lelkiismereti szabadsággal hozzuk meg, hogy “Istennek kell inkább engedni” (ApCsel. 5,29), mintsem a korszellemnek” [2].
A Magyarországi Evangélikus Egyház részéről, Fabiny Tamás kijelentése tűnik mérvadónak:
„Minden jóérzésű keresztény ember megérti az azonos neműek diszkriminációjának elfogadhatatlanságát, de a házasság egy más fogalom, és más jellegű kapcsolatra van fenntartva. Mi azt valljuk, és ettől nem is fogunk eltérni, hogy a házasságot egy férfi és egy nő kapcsolatának tartjuk. Ebben nem követjük a skandináv egyházakat” [3].
A Magyarországi Baptista Egyház tanításában prof. dr. Almási Tibor, a Baptista Teológiai Akadémia rektorának véleménye vehető alapul [4], aki szintén lehetetlennek tartja egynemű párok házasságkötését.
Mi következik ebből? Írásommal elsősorban magamban akarom tisztázni, kivel is lehetek én ökumenizmusban, de egyúttal elismeréssel adózom a magyarországi református, evangélikus és baptista közösségeknek. E szövegben nem ítélem el a saját nemük iránt vonzódó embereket, a homoszexuális személyek méltóságát tiszteletben tartom, és magát a homoszexuális hajlamot erkölcsileg nem minősítem, a homoszexuális viselkedést (a hajlam kiélését) azonban elítélem, és azon „egyházakat” is bírálattal illetem, amelyek megpróbálják megváltoztatni Isten teremtési rendjét, és szentesíteni az ilyen kapcsolatokat. Nem tudok tehát ökumenikus párbeszédet folytatni a református, evangélikus és baptista egyházzal, mert ilyen nincs is, vannak azonban adott országokban reformátusok, evangélikusok és baptisták, ezeket azonban külön-külön kell megvizsgálni, mert sokszor kardinális kérdésekben eltérnek egymástól. Hála Istennek Magyarországon élek, ahol még nyugodtan imádkozhatok együtt a református, evangélikus és baptista egyház tagjaival, mert a kegyelemnek itt még van természeti alapja. Mi azonban a garancia, hogy ez nem változik meg? Ki garantálja ezt? Régebben ez azokban az országokban sem volt így, ahol most már megáldják az egyneműek házasságát. Magyarországon ki dönti el, hogy marad-e ez a tanítás, vagy változás áll be benne? Jogában áll-e egyáltalán eldönteni ezt bárkinek is közülünk? Ezekre a kérdésre az egyes közösségeknek kell választ adniuk. Ha megváltozik a véleményük, katolikusként ki fogok jönni az ökumenikus istentiszteletről, vagy el sem megyek! Isten óvjon ettől! Remélem, nem változik, és maradhatok!

[1] A Magyarországi Református Egyház Zsinatának állásfoglalása a házasság, a család és a szexualitás kérdéseiről III., Budapest, 2004. május 6.
[2] Uo. IV.
[4] vö. https://www.baptist.hu/2018/04/prof-dr-almasi-tibor-elragadtatas-homoszexualitas-eredendo-bun/ a 20 perc 48 másodperctől (2020. február 18.)

2019. március 6., szerda

Szexböjt

Rengeteg útja-módja van a böjtölésnek, de mindegyikben az a közös, hogy valami számunkra fontosról és értékesről mondunk le. A rosszról és a bűnről mindig kötelesek vagyunk lemondani, a jóról azonban, bár ez nem kötelességünk, de lemondhatunk, egy még nagyobb jó érdekében. A böjt alatt általában a táplálkozásunkba bevezetett korlátozásokat szoktuk érteni, legyen az akár minőségi (pl. az édesség, vagy hús megvonása önmagunktól), akár mennyiségi (pl. egy étkezés elhagyása, vagy háromszori étkezés egy jóllakással) kifejeződése ennek. Érdemes azonban elgondolkodni azon, hogy a két legerősebb ösztönünk, a lét- és a fajfenntartás közül csupán az elsőben játszik fő szerepet a táplálkozás, a másodiknak az alapja és éltetője a szexualitás. Kételkedhetünk-e abban, hogy ez fontos és értékes területe az emberi életnek? Mindannyiunk válasza egyértelműen a nem. A szexualitás fontossága és értékessége tehát megadja számunkra a lehetőséget, hogy szexböjtöt tartsunk.

Szent Pál apostol Isten csodálatos ajándékának tartotta a házastársak szexuális életét, éppen ezért figyelmezteti a korintusi híveket: „Ne tartózkodjatok egymástól, legfeljebb közös akaratból egy időre, hogy az imádságnak szenteljétek magatokat; azután legyetek ismét együtt, hogy a sátán meg ne kísértsen titeket, mivel nem tudtok önmegtartóztatásban élni” (1 Kor 7,5). Szent Pál buzdítja a keresztényeket, hogy minél gyakrabban fejezzék ki szeretetüket szexuális módon házastársuk felé, de „közös akaratból egy időre” azért megteheti a férj és a feleség, hogy az imádságnak szentelje magát, akár együtt, akár külön-külön. Ebből rögtön következik is, hogy az imádság egy nagyobb jó, mint a házastársak szexuális élete, és azért mert az imádság közvetlenül Istenre irányul, és a vele való kapcsolat megerősödése és elmélyülése a célja, visszahat majd a kisebb jó, a házastársak szexuális életének még jobbá tételére is.

Kapcsolódó kép

Ezek szerint érdemes „egy időre”, mondjuk akár a nagyböjt idejére szexböjtöt tartani a házasoknak? Úgy gondolom, hogy azoknak a házaspároknak mindenképp, akik rendszeres és gyakori szexuális életet élnek, érdemes a böjtnek ezt a módját választani, hogy az imádság által még jobban elmélyülhessen kapcsolatuk – külön-külön, és együtt is – Istennel, és a böjt tisztító hatása következtében megújult szeretettel lehessenek majd ismét egymáséi a szex által. Az egymástól való tartózkodás megtisztíthatja ugyanis a társhoz való szexuális közeledés szándékát, segíthet az önuralom növelésében, amely megóvhat a szexuális élmények hajszolása által kialakult önzéstől, énközpontúságtól, amikor a másik személye csupán egy jó érzés eléréséhez szükséges eszközzé válik.

Az önmegtagadásnak egy másik formáját javasolnám viszont azoknak a házaspároknak, akik nem élnek rendszeresen szexuális életet, hiszen ők valamilyen értelemben már szexböjtöt tartanak, így őket inkább arra biztatnám Szent Pál szavaival élve, hogy „ne tartózkodjanak egymástól”! Mindenkinek más a szexuális étvágya, de enni kell, azaz a házasságban jelen kell lennie az Isten által elgondolt szexuális életnek. Előfordulhat ezért az is, hogy ilyen esetben az önmegtagadásnak a megfelelő formája sokkal inkább a házastárs szexuális igényeinek a kielégítésére való törekvés lesz, ami a „kisebb étvágyú” féltől önmaga korlátainak legyőzését követeli meg, hogy még teljesebben fejezhesse ki szexuális módon a szeretetét a „nagyobb étvágyú” társa számára, aki oly nagyon vágyik erre, hisz nem önszántából „böjtöl”.

Szerzetesként viszont a szexuális életben szigorú böjtöt vállal az ember. Nem szolgál ez sem más célt, mint az imádságos élet által az Istenhez való szorosabb kapcsolódást, mert Ő mindennél jobb, így Érte mindenről érdemes lemondani, még a nagyon jónak alkotott szexuális életről is. Mindnyájan böjtöljünk tehát a nekünk megfelelő módon, de mindig azzal a céllal, hogy a böjt, legyen az akár a szexböjt, képessé tegyen a még nagyobb szeretetre!

2018. november 2., péntek

Már halála előtt halott volt, hogy éljen


Az alábbi írás a Barna Máté O.P. atyáért 2018. október 5-én bemutatott gyászmisén elhangzott homília írott és szerkesztett változata

Úgy gondolom, hogy meghalni tudni kell. Ezt nem elszenvedjük, ezt  jobb esetben megtesszük. Mit is jelent ez? Hogy nem passzívak vagyunk ebben. És amikor, amit még sose csináltam, egy testvérem gyászmiséjén kell beszélnem, akkor kénytelen vagyok meglátni az Istennek a kezét ezekben a dolgokban, amelyek történnek. És nem véletlen, valószínűleg nagyon nem véletlen az, hogy az én testvérem október elsején adta át lelkét Teremtőjének. Mert október hónap a rózsafüzér hónapja, amely rendünkben nagyon fontos imádság, és amelyben szüntelen imádkozzuk azt, kérjük Máriát, hogy imádkozzon „érettünk most és halálunk óráján”. És amikor Máté, hiszen a rendünk tagja volt, és minden nap imádkozta ezt, erre kérte Máriát, úgy gondolom, hogy ő ott volt, mert nem tud ellenállni ezeknek a kéréseknek, a mi Édesanyánk ott volt mellette, amikor lehunyta szemét itt a földön örökre.

Mégis azt kell mondanom, hogy Máté nem október elsején halt meg. Ő már sokkal előbb meghalt, és ez sokkal fontosabb. Amit egy szerzetes átél, amit megtapasztal, amikor átadja az életét Krisztusnak, az szintén a halál. És Máté testvérem, hozzám és testvéreimhez hasonlóan, a következő szöveget mondta el, amikor erre itt volt az idő.

„Én, Barna Máté testvér, fogadalmat teszek, és engedelmességet ígérek Istennek, a Boldogságos Szűz Máriának, Szent Domonkosnak és neked Timothy Radcliffe testvér, a Prédikátor Testvérek Rendje általános főnöke és utódai helyett neked, Dóczy Zsigmond testvérnek a Magyar Tartomány általános főnökének Szent Ágoston Regulája és a Prédikátor Testvérek Rendjének Konstitúciói szerint, hogy engedelmes leszek neked és utódaidnak mindhalálig”.

De mielőtt ezek a szavak elhangzottak, lefeküdt a földre, és meghalt. Már új emberként mondta ezeket a szavakat. Engedelmesség halálig. De mondhatom azt is, hogy engedelmesség a halálnak. Mert van, amikor egy erős férfi, egy fiatal ember, meg kell, hogy adja magát, és engedelmes kell, hogy legyen az Istennek, aki azt mondta, hogy most jött el az óra. És amikor a testvérem meghalt, akkor otthagyott valamit. Őt Ferencnek hívták világi életében, és ott a fogadalom előtt elhangzottak a következő szavak is: „A világban Ferenc volt a neved, a rendben Máté testvér leszel”. Ő már itt új nevet kapott, és ez az új név annak a jele, hogy ő már nem ehhez a világhoz tartozott. Persze bűnös volt ugyanúgy, mint mi, megtapasztalta az emberi gyarlóságot ugyanúgy, mint mi, törékeny maradt a teste ugyanúgy, mint nekünk, de már nem ehhez a világhoz tartozott.

Mert, ahogy olvastuk Szent Pál rómaiakhoz írt levelében: „Krisztussal meghaltunk a keresztségben” (vö. Róm 6, 3-9); és a szerzetesi fogadalom ennek a keresztségnek a még mélyebb megélése. Meghal bennünk az is, ami jó, de nem annyira jó, mint az Isten. És a szerzetesség, ennek a halálnak a gyakorlása. Mi már – jobb esetben, és imádkozzatok értünk, hogy tényleg így legyen –, meghaltunk ennek a világnak. És erről szeretnénk tanúságot tenni. Ez az életforma, amelyet Máté testvér is élt, az örök életről tett tanúságot, mert mi már úgy élünk, mint az angyalok, nem házasodunk, és nincs vagyonunk, csak az Isten, és neki engedelmeskedünk mindhalálig. Róla kell, hogy szóljon egy szerzetes élete, és úgy gondolom, hogy Máté élete erről szólt. Mindannak ellenére, hogy bűnös ember volt, de az életét átadta Krisztusnak, és tanúságot tett a feltámadottról, mert ez volt a hivatása. Ekkor a rendünk habitusára is gondolok – és ezt szeretem hangsúlyozni–, hogy a mi rendünknek a ruhája fehér, azért mert mi már szeretnék, hogyha azt a fehér ruhát látnák az emberek, amelyet a mennyben mindenki viselni fog, amelyet a Bárány vérében mosott meg minden keresztény, és amelyet a keresztségkor ti is megkaptatok. De mi kaptunk egy másik ruhát is, egy szerzetesi ruhát, amelyet ugyan még fekete palást takar, de Máté már levetette ezt a palástot. Most már nincs rá szükség. Most már engedelmes volt mindhalálig, engedelmes volt az Istennek, és ezért levethette palástját, levethette a gyász ruháját, a feketét, azért, hogy örökké fehérben lehessen. Ezen az oltár előtti képen is felfelé néz: Istent mutatja, és ez a prédikátor hivatása.

2018. május 8., kedd

Ők is édesanyák? Ők is gyermekek?



Elmúlt anyák napja, és vannak, akiket nem köszöntöttek. Nők, akik oly nagyon megörültek a pozitív terhességi tesztnek, és álmukból még sem lett semmi. Nők, akiket nem tartanak anyának, vagy akik nem is tudják, hogy anyává váltak. Nők, akiknek gyermekük nem látta meg a napvilágot. Édesanyák, akik elvetéltek.
Szörnyű érzés könnyekkel telt szempárokba nézni, amelyek arról beszélnek, hogy nincs köztünk az, aki pedig jelt adott magáról, akit már az ultrahangon is megpillanthattak az akkor még az öröm könnyeitől csillogó szemek. Borzalmas látni az elkeseredett szív fájdalmát, amely alatt egy piciny szív dobogott, de már nem lüktet többé. Lélekfacsaró tapasztalat hallani a csendet, amelyben rutinműtéttel távolítják el édesanyja testéből a kis sejtcsomónak nevezett ember testét, aki sem névvel, sem halotti anyakönyvi kivonattal, sem sírhellyel nem rendelkezik. E csendet pedig követi a hangos zokogás, hiszen aki eddig köztünk volt, senkivé és semmivé vált, és aki világra hozta volna őt, e világ számára nem édesanya. E nő kudarcot vallott önmaga és e világ előtt, mert nem szülte meg a csöppséget, aki idejekorán távozott a földi életből.
Csak évek kérdése pedig, és e meg nem született parányi teremtmény anyák napján ugyanúgy szavalhatta volna édesanyja örömére Weöres Sándor Buba énekét, mint megannyi világra jött társa, és bár senki sem emlegeti e apróság nevét, ő valóban gyermek volt, egy igazi ember. Még ha nem is helyezték karjaira, nem hallhatta sírását, és emlői sem táplálhatták, a nő, akinek méhében megfogant és fejlődött, valóban az ő édesanyja.
Igen, Te, akire úgy tekintenek, mint akinek nem sikerült a gyermekvállalás, Te is édesanya vagy! Igen, Te, aki önmagadról azt gondolod, hogy alkalmatlan vagy egy gyermeknek életet adni, Te is édesanya vagy! Igen, Te, akit az orvosok egy gyermektelen nőnek tartanak, Te is édesanya vagy! Hiszen valóban egy gyermek édesanyjává lettél, még ha az orvos csak egy sejtcsomónak gondolta őt.  Hiszen, méhedben már életet adtál gyermeketeknek, bár nem születhetett meg. Hiszen, amikor petesejted egyesült a hímivarsejttel Isten teremtette gyermeked halhatatlan lelkét, még ha e földön rövid ideig is élhetett. Te már édesanya vagy, mert gyermeked élete nem a születéssel, hanem a fogantatással kezdődött!  És kedves Édesanya, bár életünk hosszát itt e világon nem mi határozzuk meg, gyermeked rövid élete örökké folytatódik a Mennyországban, ahol földi pályafutásodat bevégezve találkozhatsz és örökre együtt lehetsz vele.