Üdvözlégy!

Az Igazságot keresed? Talán a blogom segítségedre lehet! Olvass bele!

2017. június 2., péntek

Meg fogok halni


A halál kérdése mindig érdekli az embert. A halál témája általánosan is megrendítően hat ránk, viszont amikor „az általános értelemben vett haláltól” eljutunk „az én halálomig”, akkor válik kikerülhetetlenné a vele való foglalkozás. „ELKERÜLHETETLEN!”- villan át az agyunkon. De készen állok-e szembenézni az elkerülhetetlennel? Ő közeledik, egyre közeledik. Olyan, mint egy megállíthatatlan gyorsvonat. Száguld felém, követ, és én nem tehetek semmit, mert a sínek, életem sínjei egy zárt alagútban futnak előttem, így hiába szaladnék, a halál utolér. TUDOM, HOGY MEG FOGOK HALNI.
Boldog Szádok és társai is tudták, hogy meg fognak halni. Mikor Szádok Szent Domonkostól megkapta a prédikátor testvérek ruháját, tudta, hogy egyszer meg fog halni.  És akkor is, amikor 1221-ben a rend káptalanja Magyarországi Pállal Magyarországra küldte, tudta, hogy egyszer meg fog halni, mint minden ember. Sőt, mikor Szandomírban priorrá választották, akkor is tudta, hogy a halál elkerülhetetlen. De mikor egy este az egész közösség imádságra készült, és az egyik novícius a rend ősi szokása szerint felolvasta azon vértanúk neveit, akikről másnap emlékeznek majd meg, és felolvasta a könyvben csodásan megjelenő, arany betűkkel ott talált „Szandomírban, 49 vértanú” feliratot, Szádokban (és társaiban is) „a halál általános fogalmát” az „én halálom”, az „holnap én halok meg” fogalma váltotta fel. Tatárok jártak ugyanis a környéken, és bármikor betörhettek a kolostorba. A várost addigra már feldúlták. A kolostor lakói csak várták, mikor törnek rájuk. DE NEM TÉTLENÜL VÁRTÁK HALÁLUKAT. Szádok, mint a közösség vezetője, buzdítani kezdte társait, hogy KÉSZÜLJENEK. Aki még nem bánta meg bűneit, most menjen el gyónni. És mivel a gyenge embernek nehéz szembenéznie a halállal mindnyájan erősítsék meg lelküket, a szent útravalóval, az Élet Kenyerével. És elkezdtek imádkozni. Miközben a Salve Regina-t énekelték, a tatárok betörtek a templomba, és mindnyájukat megölték. Egy volt csak közülük, aki elbújt a tetőtérben, de mikor hallotta, hogy az ének folytatódik, holott már társai mind halottak, leszaladt a padlásról, és társai áldozatához kapcsolódott. Mind a 49-en az égben folytatták Máriát dicsérő éneküket. Így szenvedtek vértanúhalált, 1260. június 2-án.

Én hogyan készülök a halálra, az én halálomra? Készülök egyáltalán? Készen állok meghalni? Meghalni Krisztusért? A hitemért? Akár most is?

2017. április 6., csütörtök

Keresztúton

Mel Gibson Passió című filmjében számomra a legmegkapóbb rendezői fogás az, hogy miközben a kínszenvedés eseményeit mutatja be, Jézus életéből vág be jeleneteket, emlékeztetve, hogy a keresztútban a megtestesült Isten életének eseményei mintegy összesűrűsödnek, azaz értelmet és többletjelentést nyerve újra megjelennek.
Jézus Krisztus keresztútját járva azonban mi magunknak is rendezőkké kell válnunk, és saját életünk jeleneteit kell bevágnunk az egyes stációk közé, hogy rendezőből nézővé válva a Szenvedő Emberben meglássuk az életünkben jelenlévő Istent, aki nemcsak tudja és látja életünk eseményeit, hanem velünk együtt és bennünk át is éli azokat. A keresztút járása tehát nem csak egy emlékezés, hanem az isteni és az emberi élet összekapcsolódásának átélése, különösen is a szenvedésben és a halálban. Az átélés pedig tovább vezethet minket a kínszenvedés útján, hisz a rendező és a néző csak esetlegesen éli át azt, ami a színpadon történik, mert a szerepet nem ők játsszák. Így kell színészekké válnunk a keresztútjárás során, hogy olyan egységet éljük meg a Keresztrefeszítettel, melyben megtapasztalhatjuk, hogy az Ő szenvedése és halála az enyém is, és az én szenvedésem és halálom az Ővé is. Mindnyájunknak át kell élnünk az „én vagyok” élményt, miközben járjuk a keresztutat, vagyis az „én vagyok az elítélt”-től az „én vagyok a sírban fekvő halott”-ig megélem egységemet a Messiással. Hitelesen azonban ez csak akkor történhet meg, ha tudom, hogy „nem én voltam”, ha elismerem, hogy a megváltást én nem tudtam volna megtenni, hogy „én nem vagyok” a Megváltó, és nem is válthatom meg magamat. A kulcsszó: a helyettem. Jézus Krisztus vállalta az én sorsomat, és mert „más”, mert „különbözik” tőlem, mert szent. Azt, amit én nem tudtam volna túlélni, és örök halálomat okozta volna, Ő helyettem tette meg. Átélte, nem csak eljátszotta a szerepet, hanem mivel ez egy igaz történet, vele valóságosan megtörtént.

Segítse keresztútjárásunk megtapasztalnunk mind a Megváltónkkal alkotott egységünket, mind a tőle való kifejezhetetlen különbözőségünket, melyek jelen vannak életünk valós történetében, vagy legalábbis jelen kellene lenniük, hogy életünket a passió és a húsvéti események fényében tudjuk megélni, hiszen „abból ismertük meg a szeretetet, hogy ő életét adta értünk, tehát nekünk is életünket kell adnunk testvéreinkért” (1Jn 3,16) a mindennapokban.

2017. január 21., szombat

Prédikátorok

Kedves Testvérek!
Engedjétek meg nekem, hogy most ne az Evangéliumról beszéljek. De egyáltalán lehetséges ez? Hogy egy domonkos szerzetes, egy prédikátor testvér ne az Evangéliumról beszéljen? NEM! És pont a mai nappal kapcsolatos esemény miatt nem lehetséges!
800 évvel ezelőtt, 1217. január 21-én III. Honoriusz pápa Gratiarum omnium largitori kezdetű bullájával hivatalosan elismerte és megerősítette Domonkost és toulouse-i testvéreit abban, hogy teljesen a prédikációnak éljenek: azaz prédikátoroknak nevezte őket.
Ez a pápai bulla már csak azért is érdekes, mert megváltoztatták a szövegét. Szent Domonkos követelte, hogy az eredeti szövegben szereplő „praedicantibus” szót, ami prédikálókra (azokra, akik prédikálnak) vonatkozik, változtassák meg „praedicatoribus”-ra, mely prédikátorokról beszél. Az első a tevékenység (amit csinál) felől közelíti meg az embert, a második pedig egyszerűen kimondja a megnevezett személy lényegét, önazonosságát, hogy kicsoda is ő (nem pedig, hogy mit csinál). Mert amikor valaki domonkossá válik, akkor az egész lényege, személye, személyisége válik prédikálássá, és nem csak a beszéde. Ezért így kezdődik a bulla:

„Honoriusz püspöknek Isten szolgái szolgájának üdvözlete és apostoli áldása szeretett fiai számára Szent Romulus priorjának /Domonkos/ és testvéreinek, a toulouse-i terület prédikátorainak”.

Van azonban még egy érdekesség a bullában, így hangzik:

„De nem a küzdés maga, hanem csak a célba érkezés, a befejezés hozza meg a győzelmi koszorút, és a versenypályán futó összes erény közül egyedül a kitartó állhatatosság nyeri el a díjat /1 Kor 9,24/. Ezért kérjük sürgetően, buzdítjuk szereteteteket nyomatékosan és rendeljük el ezen apostoli írásunkkal bűneitek bocsánatára, hogy törekedjetek az Úrban erőt nyerve egyre jobban /Zak 10,12/ Isten igéjét hirdetni /ApCsel 8,4/; álljatok elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan, és teljesítsétek dicséretesen az Evangélium hirdetőjének feladatát /2Tim 4,2.5/”!

Ebben a pápa a prédikátor testvéreknek elrendeli, hogy hirdessék az Evangéliumot, az Isten Igéjét, mert ezáltal bocsáttatnak meg a bűneik. Az Evangélium hirdetése úgy jelenik meg, mint bűnbánati cselekedet, mint a vezeklés egy formája. Nem tudom, kaptál-e már a gyónásban elégtételül az evangélium hirdetésével kapcsolatos dolgot, de a pápa itt ilyesmiről beszél. És sajnos a domonkosok is bűnös emberek, de pont ezért hirdetjük az Evangéliumot, mert ez által bocsáttatnak meg saját bűneink. Az Evangélium hirdetésének bűnbocsátó hatalma van!
Mivel azonban az lehetetlen, hogy egy prédikátor testvér ne beszéljen az evangéliumról, így hadd idézzek egy legendát Szent Domonkos életéből.
Amikor Domonkos első társait maga köré gyűjtötte, a toulouse-i székesegyházi iskola magiszterének, a híres Stavensbynek volt egy álma. Reggel, még a tanítás megkezdése előtt a szobájában váratlanul elnyomta az álom az írópultnál. A város egész vidékét látta, teljes éjszakai sötétségben. Hirtelen feltűnt hét csillag, melyek gyorsan mentek fölfelé az égen, majd egyre több csillag követte őket, s végül az egész táj kivilágosodott. Erre felriadt, összekapkodta a könyveit és sietett az órára, hogy el ne késsen. Mikor belépett a terembe, ott állt előtte Domonkos hat társával. Azzal a kéréssel fordultak hozzá, hogy ők egészen friss igehirdetők, de szeretnék elmélyíteni hitbeli tudásukat, ezért a mester engedje meg, hogy hallgassák őt. A mester úgy fogadta őket, mint az ég küldötteit.
Az Evangéliumban pedig ezt halljuk:

„Amikor Jézus meghallotta, hogy Jánost fogságba vetették, visszatért Galileába. Elhagyta Názáretet, és a tengerparti Kafarnaumban telepedett le, Zabulon és Neftali vidékén, hogy beteljesedjék amit Izajás próféta mondott: »Zabulon földje és Neftali földje, a tenger útja, a Jordán vidéke, a pogányok Galileája: A sötétben lakó nép nagy fényt lát, és fény virrad a halál honában s árnyékában ülőkre«. Ettől kezdve Jézus tanítani kezdett. Ezt hirdette: »Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!«”(Mt 4,12-16).

Jézus, a világ világossága pont a legsötétebb helyekre ment el. Szent Domonkos is, mint csillag világított az Evangélium fényével a bűn sötétsége által uralt helyeken. És mindnyájan erre a világításra kaptunk meghívást az Evangélium hirdetése által! Adja Isten, hogy képtelenek, legyünk nem hirdetni az Evangéliumot, hogy másokkal együtt eljussunk az örök világosság országába!

2014. május 11., vasárnap

Örökfogadalmam

Mi történt? – kérdezed. Választ vársz tőlem, mert nézvén néztél, és nem láttál, hallván hallottál, de nem értettél (vö. Iz 6,9), és csalódott vagy, mert túl egyszerűnek tűnt mindaz, amit tettem. Azt mondod, hogy még csak nem is szentség, amiben részesültem, és hogy semmivel sem vagyok különb a többi megkereszteltnél. Engedd meg mégis, hogy elmondjam, mi történt.

Ott állsz, tanúja vagy, nézed, ahogy kereszt alakban kinyújtott karral a földre fekszem, és hallod testvéreimet latinul énekelni, de nem érted e szavak jelentését. Nem érted ugyan, de csodálattal hallgatod e mézédes dallamot. A testvéreim könyörgő hangján felhangzó ősi válaszos ének (responsorium) Szent Domonkos atyánk segítségéért kiált:

V. O spem miram quam dedisti mortis hora te flentibus,
dum post mortem promisisti te profuturum fratribus:
R. Imple Pater quod dixisti, nos tuis juvans precibus. Alleluja.
V. Qui tot signis claruisti in aegrorum corporibus,
nobis opem ferens Christi, aegris medere moribus.
R. Imple Pater quod dixisti, nos tuis juvans precibus. Alleluja.
V. Gloria Patri, et Filio, et Spiritui sancto.
R. Alleluja.

V. Ó, csodás reménység, melyet halálos órádon a körülötted siránkozókra hagytál,
amikor megígérted, hogy halálod után megsegíted a testvéreket.
F. Teljesítsd Atyánk, amit megígértél, és segíts rajtunk szószolásoddal. Alleluja.
V. Ki a testi betegek gyógyításában oly csodásan tündököltél,
Krisztus kegyelmével gyógyítsd meg beteg lelkünket.
F. Teljesítsd Atyánk, amit megígértél, és segíts rajtunk szószolásoddal. Alleluja.
V. Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek.
F. Alleluja.

Miközben szíved gyönyörködik az ének hangjaiban, én arccal a föld felé fekszem. Arccal a föld felé, mert alámerülök, a mélységekbe szállok alá, egészen a mindenség alapjáig hatolok le. Te nem látsz mélységet, mert a mélység bennem van. A Szentlélek már keresztségem óta bennem lakott, de most Isten még mélyebb mélységeibe vezet (vö. 1 Kor 2,10). Visszatérek keresztségem forrásaihoz, oda ahol minden elkezdődött, és az új teremtés vizei fölött Isten Lelke lebeg. Te nem látsz sem forrást, sem más vizeket, mert a forrás már bennem csörgedezik, és a Lélek már bennem lakik. A keresztségkor látható vízben feszítették meg bennem a régi embert (vö. Róm 6,6), látható vízben haltam meg a bűnnek (vö. Róm 6,11), látható víz szült újjá (vö. Tit 3,5). Most kereszt alakban kitárt karral fekve, Jézus Krisztust „szorosabban” követve, az Ő önkiüresítését „világosabban” kifejezve, és az Ő Szívében, akiből az élővíz folyói fakadnak (vö. Jn 7,38), a Szentlélek láthatatlan fürdőjében még „mélyebbre” merülök (vö. KEK 932). Most már nem csak a bűnnek halok meg, hanem lemondok a világról is, hogy egyedül Istennek éljek (vö. PC 5)!

A halál pillanatai ezek, de egyúttal az életé és újjászületésé is. A Keresztrefeszítettel való egyesülés ez, az Ő halálában való elmerülés, de a Feltámadottal való felemelkedés is. Miközben Szent Domonkossal együtt az egész menny értem könyörög a legszentebb Szentháromsághoz, Krisztus halálába merülök el. Amint azonban testvéreim befejezik fohászukat Szent Domonkos atyánkhoz, hallod, amint elhangzik felém a kérdés: „Testvér, mit kérsz?”, és amelyre szívem mélyéből kiáltom a választ: „Isten irgalmát és a tiéteket.” Igen, Isten irgalma az, amely kipótolja halálom élettől való megfosztottságát, és a testvérek irgalma az, amely kipótolja emberi hiányosságaim. Az irgalom első szavai így hangzanak hozzám: „Állj fel.”- és a halálból az irgalom által felállhatok, feltámadhatok az életre. Ez az élet már mennyei, a földön élek, de úgy, ahogy a mennyben fogok.
A homília után újra felém fordul elöljáróm, és újból kérdez: „Komolyan elhatároztad, hogy ünnepélyes fogadalmat teszel a Prédikátor Testvérek Rendjének konstitúciói szerint?” Erre így felelek neki: „Igen, Isten segítségével és a tiétekkel.” Majd ő mintegy megpecsételve ezt mondja: „Isten, aki elkezdte benned művét, fejezze is be.” És felhangzik mindnyájunk ajkán: „Ámen.” Valóban, egymagam nem tudnám megtenni ezt, mert segítségre szoruló ember vagyok, Isten és a testvérek segítségére.
Most elöljáróm elé térdelek, kezeimet a Rend konstitúcióin nyugvó kezeibe helyezem. Te csak kezeket látsz, de egész életem ott van. Egész életem helyezem mások kezébe, életem ajándékát adom ajándékba másoknak. Elöljáróm kezei Isten kezei, Szűz Mária kezei, Szent Domonkos kezei és minden eljövendő elöljáróm kezei is. Mindnyájukban bízva ejtem ki fogadalmam szavait.

„Én, Tokodi László testvér, fogadalmat teszek, és engedelmességet ígérek Istennek, a Boldogságos Szűz Máriának, Szent Domonkosnak és neked, Bruno Cadore testvér, a Prédikátor Testvérek Rendje általános főnöke és utódai helyett neked, Barna Máté. testvérnek, a Magyar Tartomány általános vikáriusának Szent Ágoston regulája és a Prédikátor Testvérek Rendjének konsitúciói szerint, hogy engedelmes leszek neked és utódaidnak MINDHALÁLIG.”
Az „átváltoztatás”, a konszekráció pillanatai ezek. Krisztussá válok itt a földön egészen halálomig, mostantól Őt teszem jelenvalóvá a történelemben (vö. VC 19 és 109). Remélem, máris látod a színeváltozást, és látod bennem Jézus Krisztus arcának vonásait (vö. 2Kor 3,18). Olyan lenni, mint Ő, úgy élni, mint Ő, csupán ennyi a célja mindennek. Ígérem, megmutatom Őt neked, mert egyszer örökre felragyog arcomon a Képmás és a Hasonlatosság (vö. Ter 1,26)!

„Aki meg tudja érteni, értse meg.” (Mt 19,12)

2014. február 3., hétfő

Usque ad mortem

Egy „halott” fekszik a földön. Teste fekete köpennyel borított. A Megfeszítetthez hasonlóan ő is keresztre feszíttetik. Senki sem veszi el tőle életét, önként adja oda. Úgy akar szeretni, ahogy Ő szeretett. Hogy beteljesedjék, „kezébe veszi” életét, s kezeit a már „halott” testvére kezeibe helyezi. Megnyitja száját, majd fogadalma szavait így fejezi be :„ero oboediens tibi tuisque successoribus usque ad mortem”. „Engedelmes leszek neked és utódaidnak mindhalálig”.
Most halt meg, és most született meg. Új életre született, hogy új halállal haljon meg. Usque ad mortem – mindhalálig. „Halál” és halál közötti élete engedelmesség. Oboediens. Ob és audiens, oda és halló. S még ha csak egy „l” különbözteti is meg a „haló”-tól, és valóban „életét adja barátaiért”, mégsem ő „a halál felé létező” (Dasien). „Halála” új életre szülte, és halála óráján majd végérvényesen engedelmes lesz, de nem megadva magát a sorsnak, hanem életét az Élet Atyjának kezébe helyezve.
Mindkét halál tudatos döntést követel. Az első „halálban” szerzetesi életének éveit változtatja Isten életté, a második halálban az örök élet kapuit nyitja meg számára. Míg az első „halál” által szakad fel a fekete köpeny magvának kemény burka, addig a második halál véglegesen széttépi e köpenyt, hogy örökké ragyogjon az addig feketével takart fehér ruha.
„És halál nem lesz többé” (Jel 21,4).

2013. június 7., péntek

A domonkosság hat oszlopa

Hogy mit keres egy magyar, domonkos rendi kispap Krakkóban? Miért tölti ott képzésének éveit? A kisfilm valószínűleg önmagáért beszél. Mégis talán érdemes kissé kifejteni. Ma Magyarországon, sőt Európában is kezdenek eltűnni az egyes szerzetesrendekhez tartozó rendi sajátosságokat tartalmazó képzések. A krakkói Szentháromságról nevezett konventben viszont még megtalálható mindaz, ami a domonkos rend képzésének különlegességét adja. A Rend alapkonstitúciójának negyedik pontja tartalmazza a domonkos élet jellegzetességeit, melyek mind az Evangélium hirdetését szolgálják, mivel a rendről „kezdettől fogva ismert, hogy különösen az igehirdetés és a lelkek üdvössége érdekében jött létre” (Alapkonstitúció II. §.). A kisfilm célja tehát az, hogy bemutassa, hogyan is épül be a domonkos növendékek életébe az a hatalmas rendi örökség, mely oly különlegessé és aktuálissá teszi a Prédikátor Testvérek jelenlétét az Egyházban.
Ide kattints, hogy megnézhesd a kisfilmet!

2013. április 23., kedd

Hohó, szerkesztő Úr.....

Megjelent egy cikkem a Tanítvány nevű folyóirat 2013. évi első számában. Mikor én is kézhez kaptam, és belelapoztam, hogy megnézzem saját írásomat, döbbenten vetem észre, hogy az összes lábjegyzet hiányzik. Eltűntek mind, egytől-egyig. Nincs.
Meg kell jegyezzem, nem kevés idézetet tartalmaz "Az érzelmek, a bűn és Szent Tamás" címet viselő szöveg. Mivel megjelent a "hiány", ez valami rossznak a jele. A jó mindig teljesség. Sajtóhibáról lehet szó, de mivel nyomtatásban megjelent tévesztésről van szó, felkérem a szerkesztő Urat, hogy legyen szíves írásban korrigálni. Nem írtam selejtet! Nem vagyok hajlandó plágiumgyanúba keveredni, nem lopok, és ahogy rendem jelszava az Igazság, én is szerinte  törekszem élni. Erdő Péter bíboros úrtól pedig külön is elnézést kérek, mivel tudtommal ő az elsők között kapta kézhez a folyóirat szóban forgó számát.
"Az igazság szabaddá tesz titeket". (Jn 8,32)