Üdvözlégy!

Az Igazságot keresed? Talán a blogom segítségedre lehet! Olvass bele!

2017. december 4., hétfő

Amikor a pap szól be!

Nyugtalanságot érzek a lelkemben. A 2017. november 20-án megtartott Szólj Be a Papnak! rendezvényen a nagy vitát kiváltó lombikprogramról lehetett hallani. A havonta megrendezésre kerülő vitaalkalmakon a kérdezők soraiban sokszor tapasztalható volt a személyi változás, hol a témától, hol az esemény időpontjától vagy helyszínétől függően. Most azonban változás állt be a válaszadók soraiban is! A tanúságot tévő házaspár, Záhonyi Kata és Lajos mellett, Illyés Gabriella Márta TORG ferences rendi nővér, Fr. Dr. Fodor Ákos SFV belgyógyász szakorvos és Dr. Kovács Krisztián református lelkész, a református etika ismerője nézett farkasszemet a kérdezőkkel. Végre nem tőlem kérdeztek, és most végre én is beszólhatok! Márta nővérnek szeretnék beszólni!

Képtalálat a következőre: „lombikbébi”

Saját tapasztalatomból tudom, hogy nem könnyű gyorsan reagálni a kérdésekre, és nem is jut mindig eszébe az embernek minden pontosan úgy, ahogy kellene, és ami segíthetné őt a válaszadásban. Gyorsan kell reagálni és megfogalmazni egy viszonylag rövid választ. Még tévedések is előfordulhatnak! Nem mindegy viszont, mi a téves az állításunkban! Márta nővér (amint az a Facebook-on közzétett felvétel 53 perc 44 másodpercétől is hallható) a „Mi a különbség egy lombikból fogant, és egy természetes úton fogant gyermek között?” kérdésre válaszolva elmondja, hogy nem szakértője a témának, és nagyon utána kellett néznie a dolgoknak, mindemellett válaszában olyan kijelentéseket tesz, amelyeket érdemes összevetni a Katolikus Egyház hivatalos megnyilatkozásaival.

Márta nővértől hallhattuk, hogy egy ismerőse, akinek a lombikprogram segítségével (mely egyébként csak egy az asszisztált reprodukciós technikák (ART) közül) fogant gyermeke van, nem tartja bűnnek a lombikprogramot, és a nővér idézi dr. Kőrösi Tamás a kisalföld.hu-n 2017. augusztus 28-án megjelent írását (1 óra 40 perc 20 másodperctől az említett videóban), amelyben a doktor úr megemlíti, hogy ő volt bencés diákként, keresztény emberként szólal meg, és írásában hivatkozik a Bibliára, neves papokra és egy ismert, de már elhunyt magyar morálteológusra, Somfai Béla jezsuita szerzetesre, aki szerint:
„Nincs szükség etikai konszenzus kialakulására a testen kívül létrehozott embriók emberi méltóságának elvi kérdésében. Az eljárás ugyanis nem sérti a létrehozott embriók emberi méltóságát, ha
1.: házastársak között történik;
2.: ha hatékonysága megközelíti a természetes folyamatát, azaz nem jár ez emberi élet pusztulásának jelentősebb arányával, mint a természetes folyamat;
3.: nem használnak adományozott ivarsejteket;
4.: a magzatban felfedezett fejlődési rendellenességek esetén kizárják a terhességmegszakítás lehetőségét;
5.: nem hagynak vissza embriókat kísérletezés céljából.”

Márta nővér szavaiból és hivatkozásaiból arra lehetne következtetni, hogy bizonyos esetekben lombikban létrehozni embriókat erkölcsileg megengedett és helyes cselekedet. Mi történik itt? További mondandóm megértéséhez elengedhetetlenül szükséges leszögezni, hogy a szabad elhatározásból végbevitt emberi cselekedetek erkölcsisége függ: a választott tárgytól, a kitűzött céltól vagyis a szándéktól, és a cselekedet körülményeitől. A tettem tárgya alapvetően az, amit megteszek, pl. adakozhatok valamilyen segélyszervezet számára. A cselekvésem célja vagyis a szándék feltárja miért teszem azt, amit teszek, hogy pl. szeretnék segíteni a rászorulókon az adakozásommal. A körülmény pedig, mely az adakozásomat jellemzi, lehet pl. az, hogy nagyon kevesen adakoznak arra a célra, amelyre én adtam, így ez növeli adakozásom értékét. A Katolikus Egyház Katekizmusa a következőt mondja:

1755 „Az erkölcsileg jó cselekedet egyszerre föltételezi a tárgy, a cél és a körülmények jóságát. A rossz cél akkor is megrontja a cselekvést, ha tárgya önmagában jó (például azért imádkozni vagy böjtölni, hogy "lássák az emberek").

A választott tárgy önmagában rosszá teheti az egész cselekedetet. Vannak konkrét cselekvésmódok (például a paráznaság), melyek választása mindig téves, mert választásuk magában foglalja az akarat rendetlenségét, azaz az erkölcsi rosszat.

1756 Tévedés tehát az emberi cselekedetek erkölcsiségét csak a szándék vagy a keretüket képező körülmények (környezet, társadalmi nyomás, kényszer vagy szükséghelyzet) alapján megítélni. Vannak cselekedetek, amelyek önmaguk által és önmagukban, a körülményektől és szándékoktól függetlenül mindig súlyosan rosszak tárgyuk miatt; ilyenek a káromlás és a hamis eskü, az emberölés és a házasságtörés. Soha nem szabad rosszat tenni azért, hogy abból jó származzon”.

Az Egyház kimondja tehát, hogy „vannak cselekedetek, amelyek önmaguk által és önmagukban, a körülményektől és szándékoktól függetlenül mindig súlyosan rosszak tárgyuk miatt”, és ezek közé sorolja a paráznaságot és a házasságtörést is. Mi köze ennek a lombikprogramhoz? Az, hogy ezt az asszisztált reprodukciós technikát ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a férj és a feleség kölcsönös önátadásába, melynek a hitvesi ágyban a helye, bekapcsolódik egy orvos is, harmadikként befeküdvén melléjük, hogy laboratóriumot alakítson ki az ágyból, és ő legyen ennek az „önátadásnak” a főszereplője. Elég abszurd, hogy a legintimebb közelségnek ezt a szentségét ily módon sértsük meg, és erről ki is kell jelentenünk, hogy paráznaság és házasságtörés! Lehet jó a cél, egy új ember születése, de a cselekedet tárgya a rossz, melyet semmilyen szent cél nem szentesíthet! Akármilyen ügyesen is végzik a lombikprogram orvosai a munkájukat, azaz ha az eljárás házastársak között történik, nem adományozott hímivarsejtekkel, csak egyetlen petesejtet termékenyítenek meg, és azt ültetik be, valamint más megtermékenyített petesejteket nem fagyasztanak le és/vagy pusztítanak el, és hagyják megszületni a fejlődési rendellenességgel fejlődő gyermeket is, az akkor sem lesz erkölcsileg jó cselekedet. Az asszisztált reprodukciós technikák erkölcsi megítélésében a Hittani Kongregáció megnyilatkozása konkrét segítséget nyújt:

„Ha a technikai segítség a házastársi aktust megkönnyíti, vagy segítségére van természetes céljai elérésében, akkor morálisan igenelhető. Abban az esetben viszont, ha a technikai beavatkozás a házastársi aktus helyébe kíván lépni, morálisan megengedhetetlen”. (Donum vitae instrukció, II, 6) Amint szétválasztjuk tehát a megtermékenyülést a házastársi aktustól bensőleg rossz (intrinsecus malum), vagyis bűnös cselekedetről beszélünk! Márpedig a lombikprogramban ez történik, és így az mindig bűnösnek minősül!

Ki mondja meg azonban, hogy mi jó, és mi rossz? Az imént idézett dokumentum vajon hiteles és biztos eligazítást ad? A kérdés kényes, mivel épp egy apácának „szólok be”, aki mégsem egyszerűen az utca kereszténye, ráadásul neves emberekre hivatkozik, egy lombikprogramban részt vevő keresztény orvosra és a bioetika ismert magyar képviselőjére a jezsuita rendből. Nem bízhatunk meg hármójukban? Hisz pont arról van szó, hogy ők az egyházat képviselik, nem? Mit tegyen egy bizalommal hozzájuk forduló „laikus”, ha ők, a „szakértők” valamit mondanak, akkor az csak úgy van, nem?! Bizony, bármennyire furcsán is hangzik, sajnos nem feltétlenül egyezik az Egyház és az „Egyház nevében” megszólaló személy véleménye, persze a kettő teljes összhangja a normális eset. Hányszor hallottam már, hogy egy másik atya épp az ellenkezőjét állította mindannak, amit én mondtam egy hívőmnek, és mégis kiderült, hogy van objektív igazság, amelyhez igazodni a lehető legértelmesebb viselkedés a részünkről!

Isten maga az igazság! Ha Ő szól, igazat mond! De hogyan hallhatjuk meg az Ő szavát, olyan kérdésekben, melyek a mai korban merültek föl először? A válasz egészen logikus. Isten teremtette ugyanis ezt a világot, és jelen van a teremtett valóságban, mely ugyan nem része az Istennek (panenteizmus), és nem is azonos Vele (panteizmus). Ő nem csak oka a teremtésnek, de célja is, és minden ok-okozati összefüggés, melyet felfedezünk a minket körülvevő világban, egy Istentől származó logikára irányítja a figyelmünket. Az egész teremtett világban létezik egy belső logika, mely szerint működik minden, és ezeket a dolgok természetéből fakadó törvényeket hívjuk erkölcsi természettörvényeknek, melyek a teremtő Isten szükségszerű akaratát tárják elénk. Ennek a törvénynek az alapját az ember értelmes természete képezi, mely az erkölcsi rendet teremtő Isten képmása bennünk, és így erkölcsi értelemben kötelez bennünket. Egyszerűen mondva: ami a józan ésszel ellentétes, az erkölcstelen. A beszéd például arra való, hogy kimondjuk gondolatainkat (ez a belső logikája), mihelyt azonban a kiejtett szavak nem felelnek meg a gondolataimnak, hazudok (azaz a józan ésszel ellentétes dolgot művelek). A „lényegénél fogva rossz” (intrinsecus malum) cselekedet, tehát a tett belső logikájából következik. Erre az igazságra épül a Tízparancsolat utolsó hét törvénye is.
Isten bár jelen van a teremtett világban, és belső logikájának is Ő az alapja, mégis ki kell mondanunk, hogy Ő maga természetfölötti valóság, és ebből az következik, hogy vele a hit útján léphetünk kapcsolatba. A hit válasz Isten különleges megszólalására, azaz a kinyilatkoztatásra, amely Jézus Krisztusban érte el a maga teljességét, vagyis Isten általa mindent elmondott nekünk önmagáról, ami üdvösségünk eléréséhez szükséges. Jézus apostolaira bízta saját küldetésének folytatását mondván: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el” (Lk 10,16). A tizenkettő és utódaik közössége az Egyházban a hierarchia (a „hier-archy” szent rendet jelent) csúcsán helyezkedik el, mely az oldás és kötés hatalmában nyilvánul meg (vö. Mt 18,18), amit Péter egymagában is gyakorolhat (vö. Mt 16,19). Ez a hatalom alapvetően a közösségbe való felvételt vagy az abból való eltávolítást jelenti, és a mindenkori pápa és a vele teljes egységben lévő püspökök gyakorolják ezt, mint a hitbeli és erkölcsi tanítás őrzői, és őket nevezzük Tanítóhivatalnak. A Szentlélek biztosítja e hatalom folytonosságát, így a látható Egyház a Szentírásra és a Szenthagyományra támaszkodva ad választ azokra a kérdésekre, melyek csupán a mai korban fogalmazódtak meg.

A Tanítóhivatal sokféleképpen megnyilatkozhat, de legáltalánosabban ennek rendes módját választja, amely egyetemes, ha az egész egyházat érinti. Ez a nyilatkozat lehet tévedhetetlen vagy hiteles. A hiteles tanítás nem tévedhetetlen, de hivatalosan hirdetett tanítás, mely vallásos engedelmességet (obsequium religiosum) követel meg a hívőktől. Tévedhetetlennek azt a tanítást mondjuk, melyet a pápa a vele teljes közösségben lévő püspökökkel együtt hit és erkölcs dolgában fogalmaz meg, ez kötelező érvényű az Egyház minden tagjára nézve. A különféle bioetikai kérdésekről az egyház számos helyen és dokumentumban nyilatkozott már, aki viszont kiskapukat keres a Tanítóhivatal megnyilatkozásai között „biztosan meg fogja találni”, hogy megmagyarázza saját álláspontja „helyességét”. A kérdés azonban sokkal merészebb a lombikprogram esetében: Megengedhető-e bizonyos esetekben a bűn? A bűn? Az a bűn, amely szétválasztja egy új ember világra jöttét (megfoganását, azaz teremtését) szüleinek a házastársi aktusban megtörténő kölcsönös önátadásától (a Teremtővel való együttműködésüktől) soha sem engedhető meg! Nem, nem, soha! Nincs kivétel! A „lényegénél fogva rossz” (intrinsecus malum) cselekedetek esetében soha sincs kivétel, és ebben soha sem fog változni, és nem is változhat meg az Egyház tanítása, amely "csupán" védi a természetes ésszel felismerhető igazságot.

A bűn tényén az sem változtat, hogy milyen szép érzések kísérik a bűn elkövetését. Tegyük fel például, hogy egy fiatalkorú (18 év alatti) szerelmespár, akik nem részesültek a házasság szentségében, óriási érzelmekkel szeretik egymást, és szexuális kapcsolatot létesítenek egymással, amelynek következménye egy gyermek megfoganása. Bűn? Igen, az, mint minden házasságon kívüli szex. A gyerek bűnös? Nem. De lehet, hogy elgondolkodik majd, hogy miért is él az anyja egy másik férfival, mert a biológiai apja a nagy ijedelemtől, amikor megtudta a hírt, egyszerre hagyott ott anyát és gyereket. De még ha el is veszi feleségül, ettől a gyermek házasságon kívül fogant, paráznaság bűnében. Persze a példa egy mai, a szexuális erkölcsök területén érzéketlen lelkiismerettel bíró embert már nem győz meg, de ettől a rosszat még, rossznak kell neveznünk.

Képtalálat a következőre: „naprotechnológia”

Higgyük már el végre, hogy Isten nem akar nekünk rosszat, amikor a bűn elkerülésére hív! Az Egyház sem csupán a saját véleményét képviseli, hanem Istenét, és a kettő egyet képez. Az Egyház véleménye viszont nem egy keresztény orvos, szerzetesnővér, szerzetestestvér, pap, vagy akár püspök bármelyik megnyilatkozása, csak akkor beszélnek ők az Egyház nevében, ha annak tanításával teljesen egyezik a véleményük. Bármely más esetben kiállhatnak az Egyház nevében, de mégsem az Egyházat fogják képviselni. Mindezek ellenére, Kedves Olvasóm, bízz meg az Egyház nevében megszólaló emberekben. Még akkor is, ha tudtodon kívül nem az Egyház álláspontját képviselik. Isten őket fogja számon kérni bűnükért, de ha megtudod az igazságot, akkor már Te is felelős vagy a döntésedért! Néha azonban Te magad is utánanézhetsz a dolgoknak. Ha már valamibe belefogsz, akkor okosan csináld, nehogy hasonlíts a buta emberhez, „aki házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak. Az összedőlt és romhalmazzá vált” (Mt 7,26-27). Első dolgod lehetne például a www.termekenyvagy.hu oldal meglátogatása, ahol az Egyház tanításának megfelelő segítséget kaphatsz, ha a gyermektelenség problémájával küzdesz! Emlékezz, Isten jót akar neked!

2017. október 17., kedd

Szabadon szeretni

Elbűvölve hallgatom a Margaret Island Engedd, hogy szabad legyek című számát, igaz, hogy a nagy előd, Bródy János szerzeménye mind a zene, mind a szöveg, de épp a fiatal együttes újszerű előadásmódja porolja le, hozza elő a régi kincseskamrából és tárja elénk a még ma is aktuális mondanivalóval bíró értékes dalt, mely 1989. július 23-án jelent meg a Hang nélkül című albumon.




Miről is szól ez a „nóta”? Egy olyan igazságról dalol, mely rengetegszer napvilágra akar jutni, pont az olyan beszélgetésekben, ahol a „Miért engedte meg Isten?” kérdés is felhangzik. Látszólag mintha teljesen eltértem volna a témától, pedig ritkán gondolunk a szabadság és a szeretet között fennálló egyértelmű összefüggésre, mely önkéntelenül is magával vonja azt, hogy megjelenhet az életünkben az is, amit Isten nem akar, de megenged. Itt rögtön az említett dal refrénjének szavaira érdemes felfigyelni:

Mert szeretni csak úgy lehet,
És remélem, elhiszed,
Ha kikényszeríted a vallomást,
Abban nem lesz köszönet.

Mert szeretni csak úgy lehet,
Ha szabadon szerethetek,
És hidd el, neked is jobb lesz úgy,
Hát engedd, engedd, engedd, hogy szabad legyek!

Amikor a szeretet kényszerből fakad, nem szeretet többé. A szeretet csak szabad döntés eredménye lehet. Ha én akarom, szerethetek! Isten csodálatos elgondolással szabad akarattal ajándékozott meg bennünket pont azért, hogy szabadon szerethessük Őt és egymást. A „Miért engedte meg Isten?” kérdéssel általában arra szoktunk rákérdezni, hogy miért engedte meg Isten, hogy a rossz, a bűn megjelenhessen a világunkban. A szeretetre való képességünkkel együtt jár annak a lehetősége is, hogy nemet mondunk a Teremtőnk által elgondolt szeretettervre. Isten a szabadság odaajándékozásának elmulasztásával elkerülhette volna annak a lehetőségét, hogy megjelenjen a bűn és a rossz a világban, de ezzel nem adott volna helyet a szeretetnek sem, mely szabad döntésből fakad. Ha nem lenne esélyem szeretni, nem is követhetnék el bűnt, és így nem is vonhatnának felelősségre, hiszen az egész emberi élet csak egy bábszínházhoz hasonlítana, melyben Isten irányít mindent a saját maga szórakoztatására. Szerencsénkre ez nem így van, de ezzel együtt a felelősségünknek is tudatában kell lennünk. Isten nem akarja a rosszat és a bűnt, de megengedi, hogy megtegyük, hisz szabadnak, szeretni képes embereknek teremtett minket, vagy a dalszöveg szavaival élve, nem vagyunk a birtokai, hanem a társai, és pont a szabadságunk teszi lehetővé, hogy higgyünk Neki, tiszta szívvel becsüljük Őt, és bízzunk meg Benne.
Itt talán érdemes felhívni a figyelmet szabadságunk korlátozott voltára. Szeretni valóban csak úgy lehet, ha szabadon szerethetünk, de sokszor a szabadságunkat arra, használjuk, hogy bármit megtehessünk, még azt is, ami nem jó. Ha a szabadságot úgy értelmezem, hogy csak akkor vagyok szabad, amikor bármit megtehetek, akkor egy óriási csapdába kerülök, mert a szabadságomat elszakítottam a jótól. Szerencsére mi emberek nem tudunk, olyan dolog mellett dönteni, amiben nem látunk valami jót, hasznosat a számunkra, és így bármit teszünk is, azért tesszük, hogy nekünk jó legyen. Ebből az következik, hogyha rosszul használom fel a szabadságomat, helytelenül döntök és bűnt követek el, akkor is a bűnös cselekedetben meglévő (kicsi) jó miatt teszem ezt. A bűnben azonban bár ott a jó, de sokkal több a jónak a hiánya, mely egy hasonlattal élve olyan, mint amikor valaki egy 99%-ig megrohadt almát kezd el enni, azért az 1%-ért, amely ehető, és mégis „jóízűen” elfogyasztja az egészet. Nem abszurd ez? Valószínűleg eggyetértük abban, hogy az. Ritkán szoktunk rohadt almába harapni, ha látjuk, hogy olyan. Sokkal inkább az a jellemző, hogy beleharapunk, és akkor jövünk rá, mi is került a szánkba. Érdemes tehát egészséges almát enni, mert az valóban a javamat szolgálja. Ki mondja meg azonban, hogy melyik alma egészséges, honnan ismerem fel? Egy jó kertész biztosan tudja, és valószínű, hogy nem is véletlen, hogy Jézust is egy kertésszel keverték össze egyszer (vö. Jn 20,15).
Isten tudja, hogy mi a jó nekünk, Ő nem olyan, mint a fekete angyalok, akik csak látszólag szép dolgokat akarnak ránk sózni. Isten azzal, hogy megmondja nekünk mi a jó, és mi a rossz, mi az, amit tegyünk, és mi az, amit ne, nem korlátozni akarja a szabadságunkat, hanem kiteljesíteni azt. Csak szabadon szerethetek tehát, de ez nem jelenti azt, hogy a szabadságomból következően mindaz, amire lehetőségem van, a szeretet teljességére vezet, és a helyes szeretetet fejezi ki. Akkor leszek igazán szabad, és akkor szeretek majd szabadon, ha az igazán és objektíven jót teszem. Megtehetem tehát a rosszat is, de ez nem a szabadságom kifejezője, hanem a rabságomé, mert mindaz, ami elszakít vagy eltávolít Istentől és a másik embertől, az önzés börtönébe való önkéntes bezárkózással végződik. Isten az ő Fia, Jézus Krisztus által az Egyháznak elmondta azt, hogyan kell úgy élni, hogy az életem valóban kiteljesedjen, éppen ezért szabadságom és szeretetem helyes megélésében a legjobb tanácsadó számomra az Egyház. Szeretni tehát csak úgy lehet, ha szabadon szerethetek, de ez a szabadság csak a jó megtételében nyeri el értelmét, mely jót nem én határozom meg, hanem az Isten mondja el nekem Egyházán keresztül, hogy az Isten szerinti jót kívánva és téve a másiknak, igazán szabadon szeressem őt!

2017. augusztus 8., kedd

Sztár akarok lenni (2. rész)


Mivel a sztárság komoly dolog (lásd a Sztár akarok lenni c. bejegyzésemet), elhatároztam, végiggondolom, hogy is kell ezt helyesen megélni.

Az első és legfontosabb tudnivaló, hogy Isten szemében mindig is sztár voltam, vagyok és leszek. Olyan ez, mint a szülő-gyermek kapcsolat, melyben a szülő számára (normális esetben) a gyermeke mindig a szeme fénye, a csillaga, akit csak úgy önmagáért szeret. Igen, alapvető fajtája ez a sztárságnak, mert Isten önmagamért szeret, és nem azért, amit teszek. Ráadásul mindig is különleges sztár maradok a számára, nem kell versenyeznem senkivel, hogy felhívjam magamra a figyelmét, mert Ő a mi Atyánk, aki a teljesítményemtől függetlenül, ingyen szeret engem. Az Ő szemében mindnyájan egyediek vagyunk, le sem tudja venni rólunk a sztárcsináló tekintetét, és mégis, bár téged, engem és minden embert ugyanúgy szeret, ennek ellenére úgy teszi ezt, mintha egyetlen gyermeke lennék.

Itt persze érdemes kiemelni a mi különleges testvérünket: Jézus Krisztust. Ahogy a már elhíresült musical címe is utal rá, Ő a Szupersztár, aki egyáltalán nem halványítja el csillogásom, hanem éppen erősíti azt. Ő az, aki mindazt, ami ragyogásomat akadályozza, azaz a bűneimet, elveszi tőlem, így nélküle nem ragyoghatnék ilyen szépen, hiszen Ő a Megváltóm. A sztárok néha túlértékelik magukat, de az a tény, hogy Jézus Krisztus megváltott engem, életét adta értem a kereszten, arra enged következtetnem, hogy nagyon is értékes vagyok, és nyilvánvalóan te is, ugyanis mindnyájunkért tette. Itt is érdemes rávilágítani arra, hogy nem azért váltott meg, mert én valamivel kiérdemeltem ezt, hanem csak úgy, szeretetből. Nagyon megtisztelő egy ilyen tündöklő Szupersztár kicsi sztártestvérének lenni, és vele együtt ragyogni.

Ez rögtön rá is világít a sztárok egyik fontos tulajdonságára, mely nem más, mint az alázat. Az alázat azon alapszik, hogy tudom magamról az igazságot, a valóságban élek, és nem az illúziók világában. Ez azt jelenti, hogy nem gondolok magamról se többet, se kevesebbet a kelleténél. Először is azt kell tudnom, hogy annak köszönhetem fényemet, Aki „az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít” (Jn 1,9). Bizony be kell ismernem, hogy nem tudok mindent, sőt, hogy egyes dolgokat nem tudok hibátlanul megtenni, hogy rászorulok másokra, mert van, amiben ők jobbak, mint én, de van, amiben én tudok nekik segíteni. A lényeg, hogy tudjam, ki vagyok, és ne akarjak csillag helyett felfuvalkodott szupernóvává válni, mert annak egy nagy (szét)durranás lesz a vége. Másrészről viszont egy sztár ne legyen álalázatos, hanem világítson, ha már egyszer ez a feladata, és ne legyen kishitűségi érzése, hogy ő nem tud semmit, ő csak egy pici csillag. Isten nem vár el lehetetlent, szóval annyit kell megtennem, amennyit tudok, a többit a Szupersztár kipótolja.

A Szupersztár, Jézus Krisztus, élete sem volt egyszerű. Mindig rajta csüngtek az emberek, többször a sokaságtól be sem lehetett menni a ház ajtaján, melyben tartózkodott (vö. Mk 2,2-4), máskor annyira szorongatta a tömeg, hogy készenlétbe helyeztek egy bárkát a számára, ha ki kell menekíteni közülük (vö. Mk 3,9-10), előfordult az is, hogy nem volt lehetősége enni sem a tömegtől (vö. Mk 3,20), sőt mikor el akart vonulni végre egy magányos helyre az apostolokkal, azt sem engedték (vö. Mk 6,30-46). Hát, szerencsére itt még nem tartok, nem is biztos, hogy bírnám a népszerűség ezen fokát. Volt viszont egy hely, ahol Jézus Szupersztárból „átváltozott” egyszerű baráttá, mégpedig Márta, Mária és Lázár házában. Jézus a barátjának nevezte Lázárt (vö. Jn 11,11), és így valószínű, hogy annak nővéreit is barátként szerette, éppen azért fordult meg náluk oly sokszor vendégként (vö. Lk 10,38-42). Igaz, hogy nem vagyok még annyira kitéve a tömeg szorongatásának, mint Jézus, de nekem is jól esik hátradőlni a kanapén barátaim otthonában, nyugodtan elfogyasztani velük valami nagyon finom étket, és lassan kortyolgatni egy palack minőségi bort, miközben egyszerűen beszélgetünk. Köztük nem kell sztárkodnom, ők nem csak a médiából ismernek, náluk egyszerűen barát vagyok, és ez oly megnyugtató. Ők is önmagamért szeretnek. Néha azt is elmondják, ha valami nem tetszik neki velem kapcsolatban, de mindez olyan természetes, mert barátként teszik ezt, és én barátként fogadom tőlük. Jó, hogy van ilyen hely a számomra, jó, hogy vannak barátaim.



A barátok mellett, a sztár életének alapvető helyszíne a család, ahol szintén nem a színpadi alakítása miatt szeretik. Én szerzetes vagyok, lemondtam a családi életről, de pont e lemondás által tartozom egy olyan közösséghez, melynek alapítója már rögtön születése után sztár lett. Szent Domonkos ugyanis, akinek ma van az ünnepe, már keresztelésekor, mihelyt kiemelték a víz alól, egy csillagot viselt a homlokán, melyet dajkája vett észre. Ez az oka, hogy amikor őt ábrázolni szokták, legyen az festmény vagy szobor, csillaggal a homlokán láthatjuk. Ő is egy igazi sztár volt, ragyogott a sötét égbolton, és rendjének minden tagját is erre hívta, hogy az igazság ragyogása (veritatis splendor) váljék láthatóvá általuk. Már Szent Pál apostolnál is találunk egy furcsa mondatot: „Mert úgy gondolom, hogy Isten minket, apostolokat az utolsó helyre állított, mint halálra szántakat, mert látványossága lettünk a világnak, az angyaloknak is, s az embereknek is” (1Kor 4,9). A prédikátor testvérek, azaz a domonkosok, mint egy apostoli és igehirdető rend tagjai, arra hivatottak, hogy sztárok legyenek, és valószínűleg én is ezért lettem az. Úgy látszik, a mi esetünkben a sztárság szakmai ártalom. Remélem, sokan akarnak még sztárként élni, és beállnak prédikátor testvérnek!

2017. augusztus 2., szerda

Sztár akarok lenni

Mostanában többször mondják nekem, hogy sztár vagyok. Mindezt persze mosolyogva fogadom, mert tisztában vagyok a helyzetemmel. Mi tett úgynevezett sztárrá? Egy-két plakát és videó Debrecen közlekedési eszközein, néhány bejegyzés a Facebook-on, pár interjú egyes internetes újságokban, és nyolc-kilenc közszereplés a Szólj Be a Papnak!-kal. Ez tett volna sztárrá? Tény, hogy egy videót a „rolleres Jézusról” (aki én voltam a Campus Fesztiválon:) majd 20000 néztek meg, de ettől még nem érzem magam sztárnak.
Valaki nemrég megkérdezte: „Laci atya, mihez kezdesz a hírnévvel”? Az állítólagos hírnevemmel nem tudok mit kezdeni, de gondolkodóba ejtettek a fenti kijelentések. Egy pillanat alatt „sztár” lehet belőlem, és mindez csak egy dolognak köszönhető: a médiának. Ezrekhez jut el, amit mondok. Ezrek látják, hogy domonkos habitust viselek.
Na jó, mégis vállalom. Sőt, SZTÁR AKAROK LENNI! Nem is olyan rossz ez. Valójában kötelességemnek is tartom, hogy azzá váljak a szó eredeti értelmében. Sztárrá, azaz csillaggá kell válnom, ráadásul olyanná, amelyik ragyog, mert sok a hamiskásan fénylő „csillag” manapság. Hogy honnan ez a kötelességtudat? Szent Pál apostol mondta nekem:

„Tegyetek meg mindent zúgolódás és habozás nélkül, hogy kifogástalanok és tiszták, Isten feddhetetlen fiai legyetek a gonosz és romlott nemzedék között, akik között ragyogtok, mint csillagok a mindenségben”. Filippi levél 2,14-15

Az életszentség nem választható opció, hanem kötelesség! Isten parancsba adta: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok”! (Leviták könyve 19,2). SZENT AKAROK LENNI, ragyognom kell! Isten fényével kell ragyognom a másik ember felé, hogy a sötétség általam is visszaszoruljon, az ezreknek hirdetett Evangélium által! A hírnevet hirdetésre használom tehát!

Mihelyt azonban fakón vagy hamisan csillognék, és nem hitelesen képviselném Istent és az Ő Egyházát, ne nézzetek rám, hanem Őrá, aki engem is újra ragyogóvá tud majd tenni.

2017. június 2., péntek

Meg fogok halni


A halál kérdése mindig érdekli az embert. A halál témája általánosan is megrendítően hat ránk, viszont amikor „az általános értelemben vett haláltól” eljutunk „az én halálomig”, akkor válik kikerülhetetlenné a vele való foglalkozás. „ELKERÜLHETETLEN!”- villan át az agyunkon. De készen állok-e szembenézni az elkerülhetetlennel? Ő közeledik, egyre közeledik. Olyan, mint egy megállíthatatlan gyorsvonat. Száguld felém, követ, és én nem tehetek semmit, mert a sínek, életem sínjei egy zárt alagútban futnak előttem, így hiába szaladnék, a halál utolér. TUDOM, HOGY MEG FOGOK HALNI.
Boldog Szádok és társai is tudták, hogy meg fognak halni. Mikor Szádok Szent Domonkostól megkapta a prédikátor testvérek ruháját, tudta, hogy egyszer meg fog halni.  És akkor is, amikor 1221-ben a rend káptalanja Magyarországi Pállal Magyarországra küldte, tudta, hogy egyszer meg fog halni, mint minden ember. Sőt, mikor Szandomírban priorrá választották, akkor is tudta, hogy a halál elkerülhetetlen. De mikor egy este az egész közösség imádságra készült, és az egyik novícius a rend ősi szokása szerint felolvasta azon vértanúk neveit, akikről másnap emlékeznek majd meg, és felolvasta a könyvben csodásan megjelenő, arany betűkkel ott talált „Szandomírban, 49 vértanú” feliratot, Szádokban (és társaiban is) „a halál általános fogalmát” az „én halálom”, az „holnap én halok meg” fogalma váltotta fel. Tatárok jártak ugyanis a környéken, és bármikor betörhettek a kolostorba. A várost addigra már feldúlták. A kolostor lakói csak várták, mikor törnek rájuk. DE NEM TÉTLENÜL VÁRTÁK HALÁLUKAT. Szádok, mint a közösség vezetője, buzdítani kezdte társait, hogy KÉSZÜLJENEK. Aki még nem bánta meg bűneit, most menjen el gyónni. És mivel a gyenge embernek nehéz szembenéznie a halállal mindnyájan erősítsék meg lelküket, a szent útravalóval, az Élet Kenyerével. És elkezdtek imádkozni. Miközben a Salve Regina-t énekelték, a tatárok betörtek a templomba, és mindnyájukat megölték. Egy volt csak közülük, aki elbújt a tetőtérben, de mikor hallotta, hogy az ének folytatódik, holott már társai mind halottak, leszaladt a padlásról, és társai áldozatához kapcsolódott. Mind a 49-en az égben folytatták Máriát dicsérő éneküket. Így szenvedtek vértanúhalált, 1260. június 2-án.

Én hogyan készülök a halálra, az én halálomra? Készülök egyáltalán? Készen állok meghalni? Meghalni Krisztusért? A hitemért? Akár most is?

2017. április 6., csütörtök

Keresztúton

Mel Gibson Passió című filmjében számomra a legmegkapóbb rendezői fogás az, hogy miközben a kínszenvedés eseményeit mutatja be, Jézus életéből vág be jeleneteket, emlékeztetve, hogy a keresztútban a megtestesült Isten életének eseményei mintegy összesűrűsödnek, azaz értelmet és többletjelentést nyerve újra megjelennek.
Jézus Krisztus keresztútját járva azonban mi magunknak is rendezőkké kell válnunk, és saját életünk jeleneteit kell bevágnunk az egyes stációk közé, hogy rendezőből nézővé válva a Szenvedő Emberben meglássuk az életünkben jelenlévő Istent, aki nemcsak tudja és látja életünk eseményeit, hanem velünk együtt és bennünk át is éli azokat. A keresztút járása tehát nem csak egy emlékezés, hanem az isteni és az emberi élet összekapcsolódásának átélése, különösen is a szenvedésben és a halálban. Az átélés pedig tovább vezethet minket a kínszenvedés útján, hisz a rendező és a néző csak esetlegesen éli át azt, ami a színpadon történik, mert a szerepet nem ők játsszák. Így kell színészekké válnunk a keresztútjárás során, hogy olyan egységet éljük meg a Keresztrefeszítettel, melyben megtapasztalhatjuk, hogy az Ő szenvedése és halála az enyém is, és az én szenvedésem és halálom az Ővé is. Mindnyájunknak át kell élnünk az „én vagyok” élményt, miközben járjuk a keresztutat, vagyis az „én vagyok az elítélt”-től az „én vagyok a sírban fekvő halott”-ig megélem egységemet a Messiással. Hitelesen azonban ez csak akkor történhet meg, ha tudom, hogy „nem én voltam”, ha elismerem, hogy a megváltást én nem tudtam volna megtenni, hogy „én nem vagyok” a Megváltó, és nem is válthatom meg magamat. A kulcsszó: a helyettem. Jézus Krisztus vállalta az én sorsomat, és mert „más”, mert „különbözik” tőlem, mert szent. Azt, amit én nem tudtam volna túlélni, és örök halálomat okozta volna, Ő helyettem tette meg. Átélte, nem csak eljátszotta a szerepet, hanem mivel ez egy igaz történet, vele valóságosan megtörtént.

Segítse keresztútjárásunk megtapasztalnunk mind a Megváltónkkal alkotott egységünket, mind a tőle való kifejezhetetlen különbözőségünket, melyek jelen vannak életünk valós történetében, vagy legalábbis jelen kellene lenniük, hogy életünket a passió és a húsvéti események fényében tudjuk megélni, hiszen „abból ismertük meg a szeretetet, hogy ő életét adta értünk, tehát nekünk is életünket kell adnunk testvéreinkért” (1Jn 3,16) a mindennapokban.

2017. január 21., szombat

Prédikátorok

Kedves Testvérek!
Engedjétek meg nekem, hogy most ne az Evangéliumról beszéljek. De egyáltalán lehetséges ez? Hogy egy domonkos szerzetes, egy prédikátor testvér ne az Evangéliumról beszéljen? NEM! És pont a mai nappal kapcsolatos esemény miatt nem lehetséges!
800 évvel ezelőtt, 1217. január 21-én III. Honoriusz pápa Gratiarum omnium largitori kezdetű bullájával hivatalosan elismerte és megerősítette Domonkost és toulouse-i testvéreit abban, hogy teljesen a prédikációnak éljenek: azaz prédikátoroknak nevezte őket.
Ez a pápai bulla már csak azért is érdekes, mert megváltoztatták a szövegét. Szent Domonkos követelte, hogy az eredeti szövegben szereplő „praedicantibus” szót, ami prédikálókra (azokra, akik prédikálnak) vonatkozik, változtassák meg „praedicatoribus”-ra, mely prédikátorokról beszél. Az első a tevékenység (amit csinál) felől közelíti meg az embert, a második pedig egyszerűen kimondja a megnevezett személy lényegét, önazonosságát, hogy kicsoda is ő (nem pedig, hogy mit csinál). Mert amikor valaki domonkossá válik, akkor az egész lényege, személye, személyisége válik prédikálássá, és nem csak a beszéde. Ezért így kezdődik a bulla:

„Honoriusz püspöknek Isten szolgái szolgájának üdvözlete és apostoli áldása szeretett fiai számára Szent Romulus priorjának /Domonkos/ és testvéreinek, a toulouse-i terület prédikátorainak”.

Van azonban még egy érdekesség a bullában, így hangzik:

„De nem a küzdés maga, hanem csak a célba érkezés, a befejezés hozza meg a győzelmi koszorút, és a versenypályán futó összes erény közül egyedül a kitartó állhatatosság nyeri el a díjat /1 Kor 9,24/. Ezért kérjük sürgetően, buzdítjuk szereteteteket nyomatékosan és rendeljük el ezen apostoli írásunkkal bűneitek bocsánatára, hogy törekedjetek az Úrban erőt nyerve egyre jobban /Zak 10,12/ Isten igéjét hirdetni /ApCsel 8,4/; álljatok elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan, és teljesítsétek dicséretesen az Evangélium hirdetőjének feladatát /2Tim 4,2.5/”!

Ebben a pápa a prédikátor testvéreknek elrendeli, hogy hirdessék az Evangéliumot, az Isten Igéjét, mert ezáltal bocsáttatnak meg a bűneik. Az Evangélium hirdetése úgy jelenik meg, mint bűnbánati cselekedet, mint a vezeklés egy formája. Nem tudom, kaptál-e már a gyónásban elégtételül az evangélium hirdetésével kapcsolatos dolgot, de a pápa itt ilyesmiről beszél. És sajnos a domonkosok is bűnös emberek, de pont ezért hirdetjük az Evangéliumot, mert ez által bocsáttatnak meg saját bűneink. Az Evangélium hirdetésének bűnbocsátó hatalma van!
Mivel azonban az lehetetlen, hogy egy prédikátor testvér ne beszéljen az evangéliumról, így hadd idézzek egy legendát Szent Domonkos életéből.
Amikor Domonkos első társait maga köré gyűjtötte, a toulouse-i székesegyházi iskola magiszterének, a híres Stavensbynek volt egy álma. Reggel, még a tanítás megkezdése előtt a szobájában váratlanul elnyomta az álom az írópultnál. A város egész vidékét látta, teljes éjszakai sötétségben. Hirtelen feltűnt hét csillag, melyek gyorsan mentek fölfelé az égen, majd egyre több csillag követte őket, s végül az egész táj kivilágosodott. Erre felriadt, összekapkodta a könyveit és sietett az órára, hogy el ne késsen. Mikor belépett a terembe, ott állt előtte Domonkos hat társával. Azzal a kéréssel fordultak hozzá, hogy ők egészen friss igehirdetők, de szeretnék elmélyíteni hitbeli tudásukat, ezért a mester engedje meg, hogy hallgassák őt. A mester úgy fogadta őket, mint az ég küldötteit.
Az Evangéliumban pedig ezt halljuk:

„Amikor Jézus meghallotta, hogy Jánost fogságba vetették, visszatért Galileába. Elhagyta Názáretet, és a tengerparti Kafarnaumban telepedett le, Zabulon és Neftali vidékén, hogy beteljesedjék amit Izajás próféta mondott: »Zabulon földje és Neftali földje, a tenger útja, a Jordán vidéke, a pogányok Galileája: A sötétben lakó nép nagy fényt lát, és fény virrad a halál honában s árnyékában ülőkre«. Ettől kezdve Jézus tanítani kezdett. Ezt hirdette: »Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!«”(Mt 4,12-16).

Jézus, a világ világossága pont a legsötétebb helyekre ment el. Szent Domonkos is, mint csillag világított az Evangélium fényével a bűn sötétsége által uralt helyeken. És mindnyájan erre a világításra kaptunk meghívást az Evangélium hirdetése által! Adja Isten, hogy képtelenek, legyünk nem hirdetni az Evangéliumot, hogy másokkal együtt eljussunk az örök világosság országába!